Sorsunk

Tanuld meg, porember, a sorsod: lemondás

s lemondani nekem oly fájdalmas-édes.

Ura a végzetnek, ki ezt megtanulja,

bánat és csalódás nem fér a szivéhez.

Nézd a természetet, mint vál elmulásra,

minden egyes ősszel lassan hervadozva

csüggedt mosolyában, hogy a világ lássa,

küzdelem és bukás a porember sorsa.

S tudok lemondani: oly édes-nyugodtan

hajtom le fejemet síri nyoszolyámra

s édes a lemondás: az élet torz-arcát

redőosztó kézzel mosolygósra váltja,

vérezve vesződünk viharzajos tusán,

míg végre a halál karján elalélunk

s fáradt szemeinknek a zűrzavar után,

a ciprusok árnyán dereng fel a célunk.

Hajoljatok meg a tomboló sors előtt,

mert az ő hatalma zabolátlan, örök.

Ha nem hajolsz, ledönt, mint vihar a tölgyet

s ravatalod ormán kárörvendve röhög.

Leteper a földre dühös küzdelemmel,

vasmarokkal legyűr a fekete sírba.

A temető minden kövére az ember

kudarca s a sorsnak győzelme van írva!