Hervadt kertben

A kerti golyókon a nap tüze ég...

Langyos sugarak, bús őszi mosolygás.

Szótlan haladok fáradt utamon

s vérem melegíti a nap sugara.

A ritka lugas, mely a nyár idején még

árnyat teritett, amidőn teveled

bolyongtam a rét iratos szövetén,

most fázva susog s piruló levele

egymásra borulva, a szélben inog.

Pár árva virág remeg ott a gyöpön,

bús szára lehajlik, tört szeme zárul

és várja a csendet, az álmotadót

s én hallom e csend, e mulás elejét.

Némán haladok... De a fű, a virág

mind kérdi: Szegény, emlékszel-e még?

Emlékezem és kigyuló szememet

a könny lepi el s csüggedve lezárom.

Halovány orcámra a láz tüze száll,

miként a levélre az őszi, piros lob,

aztán lesülyed fejem a kebelemre,

mint ottan az őszi virág, amely elhal.

S a kerti golyókon a nap tüze ég.