A VÉG UTÁN

Elhitetem magammal olykor,

Hogy sorsom az elődök sorsa.

Ha elromolt tüdőm, gerincem,

Bejutok én is a sorba.

Sok szépet írnak majd felőlem

És kapkodni fogják a könyvem,

Sőt, hogyha lesz egy kis szerencsém:

Síremlékhez juthatok könnyen.

Megtesznek a magyar költészet

Korán lefutott csillagának,

Ki sok reményt cipelt magával

S kiért jogos a könny, a bánat.

»Mi lehetett vón’ még belőle?...«

Majd fogja a riporter írni;

Szóval: lesz majd csőstől dicsőség,

Nincs hát okom panaszra, sírni...

...De azután eszembe ötlik:

Pár kurta sor, mit eddig írtam,

Néhány könnycsepp... Milyen kevés ez

És fél lábam immár a sírban.

Nem olvassák, el is felejtik,

Velem együtt hal meg e pár sor;

Az életrajzom ennyi lesz csak:

Született és meghalt a jámbor...

1899. november 23.