HA...

Hogyha tudnád, látnád, mit szenvedek érted,

Óh, de megátkoznád csalfa hűtlenséged!

Koszorút kötöznél, könnyed hullna rája:

Letűnt boldogságom sötét fejfájára.

Óh, ha tudtad volna, mennyire szeretlek,

Nem hurcolna vállam nyomasztó keresztet,

Lihegő ajkaim nem átkot szórnának

Csak örökre Téged, Téged csókolnának.

Óh, ha tudtad volna, mennyi dicsőt, szépet

Dalolnék Terólad, dalolnék Tenéked,

Nem törted vón’ össze sóvárgó, bús lantom:

Elmerengnél sokszor annyi édes hangon!

Óh, ha Te éreznéd azt a sötét átkot,

Mely elrabolt tőlem egy tündérvilágot:

Megtörne a szíved, megtörne a lelked,

El nem bírnád soha azt a nagy keservet!

Vándorlok kifosztva mindenből, mi drága,

Fenyeget egy élet sivár éjszakája...

Gyenge rózsatőről hova lett a rózsa?...

- Verje meg az Isten, ki letépte róla!

Debrecen, 1897. márc. 20.