FINÁLE

I.

Nem vagyok én mesebeli poéta,

Egy-egy nagy mondást nem hiszek vakon...

Bízzak, daloljak?... Gyenge remény a’,

Hogy amit írok, magam olvasom...

Nem élek én hazug álomvilágot,

Amit én érzek, földi és való:

Nem boldogít az, hogy a földi pálma

Csupán a sírontúlra foglaló.

Az élet harca hangol engem dalra,

Az ember-állat marja szívemet;

Közöttük vágyom én a diadalra,

A sír nekem csak nyugvóhely lehet...

Mit ér nekem halál után a pálma,

Ha míg dalolok, nem hallják dalom:

Sivár életért engem nem pótolhat

Majd egy babéros, díszes sírhalom!..

II.

Egészen más, búsabb az én regém,

Bolond fejjel eszményért éltem én

S amig javítni vágytam a világot,

Leköptek üres, bomlott fejü bábok...

A nadrágom nem volt vasalva nap-nap,

Pedig ez kell a világi uraknak.

Egy fej, mely hazug törvényekkel él,

A legeslegjobb ajánlólevél.

III.

Le is tört végképp minden büszkeségem,

Jégember lettem, fáradt, elkopott,

Nincs eszmény, mely még tettre lelkesítsen,

Nem bánom, a világ bármint forog.

Még itt vagyok, nyüzsg a világ körültem,

Ember kidőlhet, ember újra kezd

S mi sok szamárnak oktalan boldogság,

Nekem immár elnémitó kereszt!...

1899. augusztus 26.