A HALOTTAK

Akik lakoznak csendben valahol,

Szomorú fűz akikre ráhajol,

Akiknek sírján halvány mécs lobog,

A gyötrődést azok már rég feledték:

Mi sírva élünk, ők meg boldogok...

Nádas, fehér ház szűk kis ablakán

Néznétek csak az én édesanyám!...

Pedig előtte mécses sem lobog...

Óh, de akik csak halottat siratnak,

Mellette mégis százszor boldogok...