STRÓFÁK

I.

Viaskodik, csatáz a lelkem,

Hogy önnön-gyászát csak hazudja,

Hogy útja a bolondok útja

És én magam még meg se leltem...

Viaskodik, csatáz a felhő,

Hogy ő eget bevenni jött el

S a szomjas földre hull özönnel,

Ha perce, a lehullás, eljő.

A felhő csak úgy sejt az égrül,

Én már vagy kétszer belenéztem

S nem láttam mást a ködnél mégsem.

Lehullani csatázás nélkül:

Ez nagy!... S így szólni a viharban,

Lehullottam, de - így akartam.

II.

Én édes, első asszonyom,

Tudásnak érett almafája:

Te bűnöd az én Gascogne-om!...

Ki asszonycsókot kért s kapott már,

Sem bolond, sem bölcs nem lehet,

Gőggel telt lelke csak sajog, vár...

Én édes, első asszonyom,

Te általad lettem futó bölcs,

Te bűnöd az én Gascogne-om!...