VALLOMÁS

Te, akinek annyi szived van,

Ahányat lelked megteremt,

Aki színes kaméleonként

Varázsolsz multat és jelent,

Kinek a szín fényes világod,

Melyet lánglelked áthevít -

Ki tudnád-e vajon nevetni

Egy bús poéta könnyeit?...

Ki tudnád-e vajon nevetni,

Mert úgy imád, mert úgy szeret,

Ahogy nem a színpadon szoktak,

Vagy az életben - emberek;

Hogy szép lelked teremtő lángját

Úgy nem áhítja senki más;

Hogy szerelmét el nem rabolná

Sem távolság, sem megszokás.

Te, aki már ezer élet közt

Osztottad szét a lelkedet,

Elképzeled, hogy egy egész szív

Mást nem, csak tégedet szeret.

Hogy azt, ki a festett világban

Elvesztette önnönmagát -

Egy bús poéta úgy imádja,

Mint az igazság angyalát...

Elhiszed-e egy ismeretlen,

Álmot szövő költő szavát?

Elolvasod szivéből vérző,

Szerelmes, bánatos dalát?

Meg fogod-e szived kérdezni,

Vajon szeretni tud-e még,

Vagy trubadurod megsajnálni

Lelkednek kegy gyanánt elég?...

Szivem szorul a félelemtől

S megrendül a kétség alatt,

Hogy szeretni csak szinpadon tudsz

S magadnak élned nem szabad.

Hogy szíved e rajongó álmon

Csak gúnyolódik, csak nevet...

- Még nem érzéd szivem szerelmét,

Már itt a vég... Isten veled!...