AZ UTOLSÓ HÍDFŐ

(Justh Gyula emlékének)

Kevély, szabad magyar, királyi gőgű,

De fajod, néped és a fényes álmok

Hódoló, harcos, hős alázatossa:

Nagy temetések idején mentél el.

Vajon a Halál békült sziven ütött?

S nem azt mondtad-e: Nincsen itt mit keresnem,

Világok csúf mulását nézni meguntam

S új világokra új kínokért lessek?

Fajod és néped rogyadozó lábbal

Az Ur csodáiért már nem is szitkozódik,

Nem imádkozik: önvére e vad partján

Tartja az utolsó hídfőt.

Jaj, hátha azért mentél,

Mert megindulván a Föld, Tenger és az Ég,

Megindulunk mi is mind teutánad

Magyar harcokat más csillagon keverni?