A HŐKÖLÉS NÉPE

Biró Lajosnak, akivel szerencsés volt régi találkozásom s örök a barátságom.

Ez a hőkölő harcok népe

S mosti lapulása is rávall,

Hogy az úri kiméletlenség

Rásuhintott szíjostorával.

Mindig ilyen volt: apró kánok

Révén minden igának barma,

Sohse harcolt még harcot végig,

Csak léhán és gyáván kavarta.

Erőt mutattak, erőt látott,

Vertnek született, nem verőnek.

Önerejét feledte mindig,

Sohse szegzett erőt erőnek.

Betyár urai így nevelték,

Nem rúg vissza, csak búsan átkoz

S ki egyszer rugott a magyarba,

Szinte kedvet kap a rugáshoz.

Ma is itt ül lomhán, petyhüdten,

Fejét, jussát, szivét kobozzák

S ha néhányan nem kiáltoznánk,

Azt se tudná, hogy őt pofozzák.

Csak a Csodák-Ura meglátná

Végre ezt a szánalmas népet,

Adna neki csak egy dárdányi,

Úri, kis kiméletlenséget.

Hogy néhány maradt sereghajtó

Törötten, fogyva azt ne vallja:

Ezért a népért ugyis is mindegy,

Ebsorsot akar, hát - akarja.