KÉTFÉLE VELSZI BÁRDOK

Azoknak a poéta-társaimnak, akiknek az élet s a magyar élet több a poézisnál.

A fátyol borult, az asztal terült,

Örült az úr-rend a Deáki tettnek,

Fecerunt magnum áldomás s Buda

Filoxerátlan hegyei lihegtek.

Piros borával megint itatott

Vármegye bálján jókedvü alispán,

Mindenki támadt, élt és szabadult,

Csak a plebs maradt egyedül a listán.

Cigány is kellett, nótázó diák,

Dicsbe-üzője aggodalmas gondnak

S a velszi bárdok kézbe-csaptanak

S pihentető, szép énekeket mondtak.

Egy emberöltőn folyt a dáridó

S ékes meséje Toldi hűségének,

Soha egy riasztó, becsületes,

Egy szabaditó vagy keserü ének.

Most már orgia és eszeveszett

Haláltánc már a nemes urak tánca

S dühbe csapott a béres igricek

Vesztük-érző, úr-dicsérő románca.

De künn a dal szabaditó s szabad,

Dörgölőzőn nem vágyik úri kegyre,

Most már csakis úgy nem volna remény,

Ha mint tegnap, aljasul elpihenne.