AZ IDŐ ROSTÁJÁBAN

Kezében óriás rostával

Áll az Idő és rostál egyre,

Világokat szed és rostál ki

Vidáman és nem keseregve

S búsul csak az, akit kihullat.

S aki kihull, megérdemelte,

Az ocsut az Idő nem szánja.

Aszott nemzetek, hült világok,

Tört életek miazmás vágya

Halálra-valók s nem kár értük.

Szóljak próféták új szavával:

Nem kik mertek tagadni multat,

De kik nem magvak a Jövőnek,

Mindig azok, akik kihullnak:

Világok, népek, girhes eszmék.

Fonnyadtak s összezsugorodtak,

(Így szól az új próféta-ének)

Az Úr, az Idő áll örökké,

De elmulnak a renyhe népek

S velük együtt a tiszta Lóthok.

Óh, aszottak és be nem teltek

S óh, magam is faj-sorsom osztván,

Be igazság szerint hullunk ki

A kegyetlen óriás rostán,

Kedvét nem töltvén az Időnek.