HAL HELYETT KÍGYÓT

»...És ha halat kér, vajjon kígyót ád-e néki.«

Máté evangéliuma VII. 10.

Seregüket most fölvonultatom,

Tarkaságos árnyékaikra

Csók-emlékekből csiholódik

Egy-egy íves, szomoru szikra.

Emlék-menetjük néha majd megáll,

Ha lábam dobbant, hangom mordul

S egy-egy fehér arc csúfolódva

Perdül vissza a húzó sorbul:

Zászlókkal lépnek és zászlóikat

Remegő keblükre terítve,

Egynek zászlója a törlőrongy,

Másé illatos, régi csipke.

Hajh, zászlók, mosti jó helyeteken

Hányszor fojtogatott kivánat,

Mindig egyforma áhitattal

Sírván esthajnali imámat.

Esengő, szárnyas tálca volt ölem

S ti néztétek messze tükörbül,

Mintha nem az én szám lett volna,

Mikor bolond sirásra görbült.

Erős, de megadó karjaimat,

Be egyformán hagytátok cserbe,

Be sokszor sírtam öleletlen

S be többször sírtam megölelve.

Vonulj, némber-had, kiimádkozott

Ajkamnak immár nincs parancsa,

Melletekről egyenlő kincsü

Zászlótokkal föl-föl, magasra.

Hajdan tüzes, bolondos két karom

Még megmozdul vágyva, feszítve

S azután mint két fojtott kígyó

Mellemre-kulcsoltan esik le.