ERDŐBEN, ESŐS DÉLUTÁNON

Révész Bélának küldöm, a régi Révésznek a régi Ady.

Lanyhán irigylem a

Viadal-évek kapott szitkát, gúnyját:

Megszokják vagy megunják

Az embert az emberek

S az évek és a kedvek úgy szaladnak,

Mint páholt hadsereg

S koldusként járok a nyomában

A menekülő, gyáva hadnak.

A fajtám?:

Mindig ritkábban gyújt a harag.

Száz bűnöm?:

A legszebbje mind elmarad

S már alig-alig érdekel

Egykor imádott, furcsa sorsom,

Olyan lett, mint lopott kalap,

Titokban hordom.

Az asszonyom?:

Ha ifjabb lennék, tán szeretne,

Így csak egy renyhe,

Lassú, kis igéretű

Pillantást küld el vétve,

Én pedig másolt, régi lázaimat

Küldöm cserébe.

Még megbocsátni

Szeretek, ha nagy bűnök akadnak

S másoknak inkább

És néha-néha magamnak.

És szeretem az embereket

Szánva, őszintén:

Egy kicsit valamennyi úgy jár,

Mint én.