VÁGYNI HOGY SZERETNÉK

Kaffka Margitnak küldöm, a nagy írónak, félelmetes barátnak, de derék embernek.

Hiszen jó volt magamban,

Magamért és magammal élni,

De ezt a boldogságot

Olyan jó volna fölcserélni.

Valami furcsa kékkel,

Egy ősi s csak holnap jött mával,

Valami kidacolt, nagy,

Kínra-hajló romantikával.

Óh, vágyni hogy szeretnék,

De nem vággyal, aki csak percnyi,

De vággyal, amellyel

Örökig ki lehet telelni.

(Üzenet)

(Margit, egyfajta a fajunk,

Be nagyon nem itthon vagyunk

S be nagyon itt kell nekünk lennünk

S be kár ez a sok furcsaság:

Csak tépik lelkünk, a lazát,

Kit őseink feledtek bennünk.)