MEGINT NAGY VIZEKRE

Kedves, jó Földesi Gyulámnak, az Ady-versek poéta-adminisztrátorának.

Be szikkadt szájjal mosolygok megint,

Száraz bölcseség vén aszálya bennem:

El kell már megint nagy vizekre mennem.

Hajh, nagy vizek és sírós örömök

Örök felhőző, szent párás tájéka,

Vársz-e reám még kisértettel néha?

Visz-e csónakom, a szenvedni-vágy,

Olvadó és bús üdvösségü ködben

S villámos zápor zuhog-e köröttem?

S piros csónakkal indulok megint,

Szivem a lapát az evező rúdján,

Félelem nélkül félős bajok útján.

Dacos, jaj-záró ajkat akarok,

Szivet, mely örvényt paskol újra bátran

S mindig több veszélyt, mint amennyit vártam.

Piros a csónak, bátor a lapát

S ha aggul, gyöngül egykori hajósa,

Tengeren pusztul, mintha ifju volna.