ROHANUNK A FORRADALOMBA

Garami Ernőnek küldöm.

Utólszor raktak katonákat,

Pandúrt s vérebeket nyakunkba:

Végig-kacag vidám testünkön

Győzedelmes tervünk: a Munka.

Mi megmunkáltuk, hajh, jól a lelkek,

Rabságok, sebek, búk és keservek

Izzadtságos, rossz magyar földjét

S ha most támadunk, le nem vernek.

A csúf Halált itt vetették el

Soha-soha ki-nem-kelésre

És ma mégis a Duna-tájon

Legbujább a harag vetése

S itt liheg a Halál virradatban,

Mint szabadulás hite a rabban,

Ez a legkülömb élet-sejtő

Ma nálunk jár-kél legvigabban.

Néztek bármerre, sorsot láttok

És isteni robbantó kedvet,

Élettel-kináltak aggódnak

S buta haldoklók lelkesednek:

Nép készül az ó selejtes bűnre

S mielőtt a régi mód letűnne,

Már összefogva az új itt áll

Glóriásan és fölkészülve.

Minden a Sorsé, szeressétek,

Őt is, a vad, geszti bolondot,

A gyujtogató, csóvás embert,

Úrnak, magyarnak egyként rongyot.

Mert ő is az Idők kiküldöttje

S gyujtogat, hogy hadd hamvadjon össze

Hunnia úri trágyadombja,

Ez a világnak nem közösse.

Bécs, babona, gróf-gőg, irigység,

Keletiség, zsandár, alázat,

Egy Isten se tudná lefogni

Ereinkben ma már a lázat.

Ma még tán egymást összetévesztjük,

Holnap egy leszünk, észre se vesszük,

Ölés s tisztítás vágya gyúlt itt,

Tegyünk a tűzre, ébresztgessük.

Hallgassátok az esték zümjét

S friss sóhaját a reggeleknek:

Budapestnek futós utcáin

S falvak csöndjén dühök remegnek.

Süpped a föld, ha súlyosat hágunk,

Olyat látunk, amit sohse láttunk:

Oldódik a nyári melegben

Fagyos, keserves magyar átkunk.

Eljött hát végre a pusztánkba

Isten szent küldöttje: a Sátán.

Szüzek voltunk a forradalmak

Magas, piros, hős nászi-ágyán.

De bőrünk alól kisüt lobogva

Már vérünk, e bús, mindeddig lomha.

Csönd van, mintha nem is rezzennénk

S rohanunk a forradalomba.