CSUPÁN MAGAMTÓL BÚCSÚZOM

Aranyom, én kies parti termőfád

Akartam volna lenni.

Zengő tavaszú, őszi mámorú,

Sok virágos, bűbáj-gyümölcs-hozó

S nem lehettem, látod, semmi:

Vén tarkómon a kétség megfogott

S az életem is sietős lett.

Valamikor csupán Tetőled

Akartam volna mindent

S most mindenkitől a semmit

Olyan bolondul akarom,

Minthogyha megint fiatalon

Indulnék a Zavarba,

Mely Életnek neveztetik

S melynek beléndek-magvaiból

Ropogtató, friss fogakkal

Annyit ettem.

Nem szerettem

Soha Náladnál senkit busongóbban,

Vágyóbban és ismerőbben,

Tenger-rosszban és csermelynyi jóban,

Ahogy vagy és aki vagy.

De, nézd, a napom olyan kevés,

Elérni olyan lehetetlen

S csapongni és tévedni százfelé

Olyan gyönyörüség,

Olyan vitézség, olyan hőstett.

Arany, ne hidd, hogy búcsuzom Tőled,

Csupán magamtól búcsuzom.