TÉLI ALKU SZEMEMMEL

Babits Mihálynak küldöm.

Sírj egy végsőt, égő nagy, vén szemem,

Bókoljatok ki, fölnézett világok,

Hogy újakat már nézni nem kivánok

S megcsalt hazátok int: a Végtelen.

Én vén kutyám, uszított, védtelen,

Ki annyi mindent megkivánva látott,

Csahold el sírva azt az ifjuságot,

Melyben vér pusztul, vér zeng, vér terem.

S fagyjon meg aztán csöppös, vált hited

S nézz zöldbe-kék jég-prizmákon keresztül

S lágy bámulást ne adj már senkinek.

Pillád már késett, friss nődre se rezdül

S úgy csüggnek rólad világok, szivek,

Mint jégcsapok téli kunyhó-ereszrül.