NŐ-KERGETŐ, FÉNYES HAZUGSÁG

Kaffka Margitnak, a nagyon nagy íróasszonynak küldöm.

Sarjadtan buja, szent áhítatom,

Be hurcollak, be nagy kedvvel keverlek,

Be sok némber kontyára készitem

Hős koronám, a bolondos szerelmet,

Be nagy is a magam-veszejtő szándék,

Be száz furcsa sírnivaló les rám még,

Be sok asszony-tévesztőbe tévedek.

Beteg vagyok, szép beteg:

Hihetetlent és nem hitteket várva

Száguldok be friss-ujból a világba

S keresem a hágcsót, mely levezet

Mélyetekig, kék, nagy, furcsa szemek,

Honnan magatok elindultok,

Mint lámpás emberek.

Kék szemek, ti bizonytalanok,

Lógassátok szép-táncosan a lámpát,

Mutassátok meg e rózsás ködben

Lelkem lehetetlen, nagy lyányát

Vagy asszonyát, ki ráborulva

Kacagón a szomoruságomra

Vagy sírván a nevetésemre

Enyémtelenül enyém lenne.

Könnyes és riadt horkanással

Veszek máris el már előtted,

Titokzatos, valótlan követje

A Nőnek.

Úgy szeretlek és úgy akarlak,

Mint túlzottan kinőtt, nagy karmak

Kivánják tépni az új zsákmányt.

Mégis: rátok bízom, kék szemek:

Bizonyos, hogy holnap szeretek

S igazítsátok az igazira

A tekintetemet.

Jaj, be űzött vagyok, be árva,

Be nincs senkim, aki úgy várja

Áhitatom, ahogy adom,

Nincs Isten, hit, kedvesség, jóság,

Jámbor és mégis vad nősténység,

Szépség és méltó alkalom.

Óh, nő-kergető, fényes Hazugság,

Küldd el hozzám asszony-hugod,

A csalót, az élet-pusztitót,

A drágát, szűzet, hazugot,

Küldd el hozzám, küldd el hozzám.