A VESZÉLYEK ISTENE

Reinitz Bélának küldöm.

Diadalnak diadal-gyászutján

Üdvözöllek, veszélyek Istene,

Tarka Isten, kit Düh méhe fogant,

Gőgöknek gőgje, nagy Gőg, az enyém.

Künn csatázván, hajh, nevettelek sokszor,

Nyert csatáinknak bal osztályosát,

Balga kötések balgult frigyesét,

De ma már sejtem isteni erőd.

Ha ki fölkapott vércse-lecsapáskor

S vitt gyöngéd kézzel zúgba kedvesen,

Vagy Égre-dobón nyílként hajitott,

Te voltál mindig, ős, bennemi Gőg.

Ős, bennemi Gőg, pogány ön-szerelmem,

Vércsíkos fényű, intő rendelés,

Ki kergés helyett hős célba tekint,

Ki nem magáért gőgöli magát.

Ki magát ritkán szereti magáért,

Vagy ha magáért, méltán és nagyon,

Vagy bármiképpen, mindig görcsösen,

Avagy bárkit is, de mindig szeret.

Kinek parancsul így parancsolódott,

De kinek nincsen más Istene, nincs

S más hajtója telt, nagy sorsa felé,

Mint hős, kijátszott énje, Gőg-ura.

Tetszett sorsomnak amarra fordulni,

Honnan jól látszik minden, ami van,

Minden, ami volt s minden, ami vár

S künnről megjöttek a belső csaták.

Óh, belső csaták diadal-gyászútja,

Óh, nagy győzés a legbőszebb felen,

Óh, rendelés, te legforróbb Titok,

Gőgöknek gőgje, nagy Gőg: az enyém.