A TAVASZNAK ALKONYATA

Tavasznak alkonyata vagyok én most,

Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek

Utólszor akarják simogattatni,

Akiket szeretek.

Olyan enyhes, vihartalan ma minden,

Olyan ölelni szított a karom,

Hogy imádattal tudna átfogódni

Egy csúf ravatalon.

Lezsáklyázott arcok jönnek elébem,

Kérdezgetik, szabadulni szabad?

És megszabadulnak szemek, hó-arcok,

Ajkak, fehér nyakak.

És megszabadítok mindenkit én ma,

Kacagjon a bukott Nap, aki lát:

Simogatni és szeretni való, ím,

Most az egész világ.

Amit csak adakoza e dús Élet,

Könnyel nyugtázom és ma mind tudom

S amit megtagadott, az nem is kell már

Itt a keresztuton.

Ami nem jött el, avagy ami rossz volt,

Most távol tőlem hadd maradjanak,

Rossz fők, rossz költők, rossz barátok, rossz nők,

Vivát, mulassanak.

Most látom csak, hogy mindenkit szerettem,

Kit szerettem, bántottam, ki csak él:

Kissé túlságos jámbor volt az eszköz,

De jó, szép volt a cél.

Bűneit és küzdéseit másoknak

Úgy szerettem, akár a magamét

S dölyfös, szép gesztusokra áldást bőven

Adnék, ha volna még.

Minden szépségnek, búnak és romlásnak

Ős zenéjét ma is kihallgatom,

De ma hozzáadom kritika nélkül

Lelkemet szabadon.

Tavasznak alkonya vagyok én most,

Hunyt Nap küldöttje s a tarka egek

Utólszor akarják simogattatni,

Akiket szeretek.

(Ma és utolsó órámig mindenkit szeretek, ámen.)