PIMASZ, SZÉP ARCCAL

Zilahi jó barátaimnak

Pimasz, szép arccal látszik, hogy akar,

De közben búsan lekönyököl,

Nyög, sír, ez az én fajtám, a magyar.

Olykor utálom, néha szeretem:

Ennyi emberséges bánatot

Nem adott volna más fajta nekem.

Van-e célja és nagy akarata,

Hoz-e valamit, ami övé,

Ami magyar, ami igaz maga?

Van-e nagy, ős küzdésünknek neve,

Vagy elvérezünk névtelenül,

Mint a kóbor tigrisek serege?

Ez a mi szép, koldus, úri fajunk

Nyugtalanít: példája vagyok:

Ha meghalunk, majd egyformán halunk.

Pimasz, szép arcot talál a Halál

S szeretőnkért rejtjük a bánatunk,

Szeretőnkért, ki a tilosba jár.