Mint a bika

Úgy éltem életem mostanig, mint fiatal bika,

ki esett tehenek közt unja magát a déli

melegben és erejét hirdetni körbe rohangat

s játéka mellé nyálából ereszt habos lobogót.

És rázza fejét s fordul, szarván a sűrű,

repedő levegővel és dobbantása nyomán

gyötrőt fű s föld fröccsen a rémült legelőn szét.

S úgy élek mostan is, mint a bika, de mint

bika, aki megtorpan a tücskös rét közepén

és fölszagol a levegőbe. Érzi, hogy hegyi erdőkön

az őzbak megáll; fülel és elpattan a széllel,

mely farkascsorda szagát hozza sziszegve, -

fölszagol s nem menekül, mint menekülnek

az őzek; elgondolja, ha megjön az óra, küzd

és elesik s csontjait széthordja a tájon a horda -

és lassan, szomorún bőg a kövér levegőben.

Így küzdök én is és így esem el majd,

s okulásul késő koroknak, csontjaim őrzi a táj.