Várok, hogyha váratsz, megyek, ha terelsz,

你让我等，我就等；你驱赶，我就走，

maradék szemérmem némasága ez,

这是我仅存的羞耻，化作了沉默——

úgyse hallanád meg, hangot ha adok,

反正我开口你也不会听见，

sűrü panaszommal jobb ha hallgatok.

不如将浓稠的怨诉全吞进无言。

Tűrök és törődöm engedékenyen:

mint Izsák az atyját, én se kérdezem,

我忍耐，顺从，任你怎样摆布：

mivégre sanyargatsz, teszem szótalan,

像以撒在天父面前，我也不问缘故——

szófogadó szolga, ami hátra van.

不问你为何折磨我，我只默默领受，

做个听话的仆役，直到走完该走的路。

Keserüségemre úgy sincs felelet:

minek adtál ennem, ha nem eleget?

我的苦涩，反正等不到回答：

miért vakitottál annyi nappalon,

既然本就不让我饱足，那何必还给我食物？

ha már ragyogásod nem lehet napom?

既然你的光芒，终不能成为我的太阳，

为何又用那么多白昼，刺瞎我的双眼？

Halálom után majd örök öleden,

fölpanaszlom akkor, mit tettél velem,

等我死后，躺进你永恒的怀抱，

karjaid közt végre kisírom magam,

到那时，我要控诉你对我所做的一切，

csillapíthatatlan sírok hangosan!

在你的臂弯中，我终于能将泪水哭尽，

止不住地哭，放声地哭！

Sohase szerettél, nem volt pillanat,

ennem is ha adtál, soha magadat,

你从未爱过我，没有过一刻。

örökkön-örökké sírok amiért

就算给过我吃的，也从未给我过你自己。

annyit dideregtem érted, magamért!

永永远远，我要为这一切哭泣——

我曾为你、为我自己，颤抖过多少个晨夕。

Végeérhetetlen zokogok veled,

ahogy szoritásod egyre hevesebb,

与你一同，哭到无尽中去，

ahogy ölelésem egyre szorosabb,

随着你的拥抱越来越紧，

egyre boldogabb és boldogtalanabb.

随着我的双臂逐渐收拢——

越来越幸福，也越来越不幸。