如今我已有面包，也有酒，

Van már kenyerem, borom is van,

有孩子，也有妻子。

van gyermekem és feleségem.

我又何必让心忧愁？

Szívem minek is szomorítsam?

我的食物总是足够。

Van mindig elég eleségem.

Van kertem, a kertre rogyó fák

我有一座花园，园里的树

suttogva hajolnak utamra

低垂着，沿路向我私语；

és benn a dió, mogyoró, mák

核桃、榛果和罂粟籽，

terhétől öregbül a kamra.

压得储藏室渐渐老去。

Van egyszerű, jó takaróm is,

telefonom, úti bőröndöm,

我也有一条朴素而温暖的毯子，

van jó-szivű jót-akaróm is,

有电话，有旅行皮箱；

s nem kell kegyekért könyörögnöm.

也有人善心待我、为我着想，

Nem többet az egykori köd-kép,

不必再低声乞求谁的恩赏。

részegje a ködnek, a könnynek,

ha néha magam köszönök még,

我早已不是昔日那雾中的幻影，

már sokszor előre köszönnek.

不再醉倒于雾与泪水；

Van villanyom, izzik a villany,

如今有时还来不及向人致意，

tárcám van igaz színezüstből,

人家认出了我，已先向我问候。

tollam, ceruzám vigan illan,

szájamban öreg pipa füstöl.

我有电灯，灯光灼灼，

Fürdő van, üdíteni testem,

有一只真正纯银的钱夹；

langy téa beteg idegemnek,

我的钢笔和铅笔轻快地游走，

ha járok a bús Budapesten,

嘴里衔着一只旧烟斗，烟雾缓缓升起。

nem tudnak egész idegennek.

Mit eldalolok, az a bánat

我有浴室，可以使身体清爽，

könnyekbe borít nem egy orcát

有温茶，安抚我病弱的神经；

és énekes ifjú fiának

当我走过忧郁的布达佩斯，

vall engem a vén Magyarország.

人们已不再把我当作陌生人。

De néha megállok az éjen,

gyötrődve, halálba hanyatlón,

我唱出的那些悲伤，

úgy ásom a kincset a mélyen,

曾使不止一张脸落泪；

a kincset, a régit, a padlón,

年老的匈牙利也承认我是

mint lázbeteg, aki föleszmél,

她年轻而歌唱着的儿子。

álmát hüvelyezve, zavartan,

kezem kotorászva keresgél,

可有时，我会在夜里停下，

hogy, jaj, valaha mit akartam.

受着折磨，仿佛正坠向死亡；

Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,

我在深处挖掘那件宝藏，

a kincs, amiért porig égtem.

那件古老的宝物，就埋在地板之下。

Itthon vagyok itt e világban

s már nem vagyok otthon az égben.

像一个高烧中突然醒来的人，

1917

困惑地剥开梦境的外壳；

我的手四处摸索、翻找，

想弄清：天啊，我从前究竟想要什么？

因为宝物不在这里——那件我曾渴望的，

那件曾使我焚烧至尘埃的宝物…

我在这个世界里已经到家，

但那片天空之上，我无家可归。