Amikor a kert valahány aprócska

vermelhos ou amarelos, tintos, cor

zugában villogva elöl, vagy

de mel, as sementes que germinam,

a mély árnyékban hátramaradt

rompem, duras, húmidas, secando

minden szabad kis virágfejet

acastanhadas, os mecanismos do

ingatni kezd a szél, és valamennyi

céu e da terra que vagueiam, deambulam,

megbújó szálacskát és levelet,

assustadores, bravios e assustados,

a lebegőt, a lehullót s a földet is,

sussurrantes, as asas rasgadas como lençóis

a köveket meg a kövön szétnyíló

de casinhas de brincar, as patas

vörös vagy sárga, bordó, mézszínű

tombadas, o estalar das carapaças

gyümölcseit a kertnek, a kibújó,

azul-esverdeadas, frágeis, e também os corpos

kibukó, kemény, nedves, lassan csak

pegajosos, tranluzentes, rasgados

fakult barnára száradó magvakat, a

surdamente-agudamente-dolorosamente,

sehová araszoló, sehová futkározó

moles e recém-esmagados, mesmo agora:

ijesztő égi-földi, vad és ijedt

uma só nervura de brilho leitoso e verde,

berregő szerkezeteket, játékszoba-

isolada e fina como um cabelo

lepedőnyi eltépett szárnyat, levált

se o vento começa a agitá-la - a superfície

lábacskát, finom, olajkék páncélok

oscila, seca, apodrece, morre

roppanását, a csorgó, még áttetszőn

enorme em decomposiçăo,

csillogó, halk-éles-fájdalmasan szakadó,

exala um suspiro de alma.

s az épphogy, csak épp az imént

Alguém olha para cima e no vento este suspiro

széjjelnyomott puha testeket is:

sobe um pouco, para depois

ha egyetlen csak tejszín- és zölden

se despenhar. Todo o jardim

csillogó elvált hajszálnyi erecskét

olha para cima. Só para cima

ingatni kezd a szél, és ezt az igyekvő

olhou. Mas de cima o contemplaram.

és elszáradó, elkorhadt, széthullt, már

porlani kész mérhetetlen felszínt

valami lélek párája futja pedig be.

Ő felfele néz, a szélben a pára

kicsit fölszáll, hogy megint

lecsapódjon. Az egész kert

figyel, fölfelé. Csak fölfelé

figyelt. De lefelé tekintettek rá.