Már egy hete csak a mamára

Há uma semana que só já

gondolok mindíg, meg-megállva.

penso a cada instante na mamã.

Nyikorgó kosárral ölében,

Com um cesto rangente nos braços

ment a padlásra, ment serényen.

ia ao sótão, num desembaraço.

Én még őszinte ember voltam,

ordítottam, toporzékoltam.

Eu era ainda homem sincero,

Hagyja a dagadt ruhát másra.

gritava, os pés em desespero.

Engem vigyen föl a padlásra.

Deixa pra outros a roupa tesa.

Csak ment és teregetett némán,

Leve-me a mim ao sótão, não peso.

nem szidott, nem is nézett énrám

s a ruhák fényesen, suhogva,

Mas subia, estendia, calada,

keringtek, szálltak a magosba.

sem um ralho, nem sequer olhada,

Nem nyafognék, de most már késő,

e as roupas em luz, num frufulhar,

most látom, milyen óriás ő –

volteavam, esvoaçavam no ar.

szürke haja lebben az égen,

kékítőt old az ég vizében.

Não chorarei, que tarde é já, antes

observo como ela era gigante –

seu cabelo ruço no céu vaga,

o azul dissolve na celeste água.