Mint különös hírmondó, ki nem tud semmi ujságot

Som et besynderlig sendebud uten en eneste nyhet

mert nyáron át messze a hegytetején ült s ha este

fordi han satt sommeren lang på toppen av fjellet,

kigyultak a város lámpái alatta, nem látta őket

så han at byens lamper ble tent der nede i kveldingen,

sem nagyobbnak, sem közelebbnek a csillagoknál

så han dem hverken nærmere eller større enn stjernene,

s ha berregést hallott, találgatta: autó? vagy repülőgép?

og hørte han surring, gjettet han om det var bil eller fly

vagy motor a síma Dunán? s ha szórt dobogásokat hallott

eller en båt på den blankstille Donau, og hørte han gjenlyd

tompán a völgyekben maradozva, gondolhatta, házat

av spredte dunk og dump i dalene, tenkte han: steinhoggere

vernek lenn kőmivesek, vagy a rossz szomszéd a folyón túl

hamrer et hus der nede eller den onde naboen tvers over floden

gépfegyvert próbál - oly mindegy volt neki! tudta,

prøver maskingeværene sine - han var likeglad, han visste

balga az emberi faj, nem nyughat, elrontja a jót is,

at menneskeslekten er gal, at den ikke kan være i ro, det gode

százakon át épít, s egy gyermeki civakodásért

legger den øde, det som blir bygget opp gjennom århundrer,

ujra ledönt mindent; sürgősebb néki keserves

faller i grus i en barnslig tvist, mer viktig for slekten

jussa a bandáknak, mint hogy kiviruljon a föld és

er bandenes bitre rett enn at jorden skal blomstre,

a konok isteneket vakítva lobogjon az égig

at ånd og kjærlighet skal flamme mot himmelen

szellem és szerelem - jól tudta ezt a hegyi hírnök

slik at gudene blendes — sendebudet fra fjellet visste alt dette

s elbútt, messze a hírektől; de ha megjön a füttyös,

og gjemte seg langt vekk fra nyhetene, men da den plystrende

korbácsos korhely, a szél, s ha kegyetlen a távolodó nap

piskende svirebror, vinden, slår til, da den grusomme, fjerne solen

kéjes mosollyal nézi, hogy sápadnak érte öngyilkos

med vellystige smil ser hvordan bladene, de forlatte elskerinner,

bánatban elhagyott szeretői, a lombok és ingnak,

blekner for ham i selvmorderisk vemod og svever

mint beteg táncoslány aki holtan hull ki a táncból:

som en syk danserinne, fallende død ut av danseringen:

akkor a hírnök föláll, veszi botját, s megindul a népes

da står sendebudet opp, tar sin stokk og begynner å gå

völgyek felé mint akit nagy hír kerget le hegyéről

mot de folkerike dalene, som jaget av fjellets store budskap,

és ha kérdik a hírt, nem bir mást mondani: ősz van!

spør man etter budskapet, greier han bare å si: det er høst!

nagy hírként kiáltja amit mindenki tud: ősz van!

han roper det ut som et stort budskap, det som alle vet: det er høst!

úgy vagyok én is, nagy hír tudója: s mint bércet annál több

slik går det også med mitt store budskap: som fjellet sprenges

forrás feszíti, mennél több hó ül fején, öreg szívem

av flere kilder og større snetyngder på sitt hode, slik brister også

úgy feszűl a szavaktól; pedig mi hírt hozok én? mit

mitt gamle hjerte av ord, men hvilket budskap er det jeg bringer?

bánom a híreket én? forrong a világ, napok állnak

hvorfor bekymre seg om et budskap? verden er i gjære, dager går

versenyt az évekkel, évek a századokkal, az őrült

i kappløp med år, år med århundrer, de vanvittige folkene

népek nyugtalanok: mit számít? én csak az őszre

er urolige: hva teller alt dette? jeg ser bare høsten,

nézek, az őszt érzem, mint bölcs növények és jámbor

jeg føler bare høsten som vise planter og fromme dyr,

állatok, érzem, a föld hogy fordul az égnek aléltabb

føler hvordan jorden dreier seg mot himmelens mer avmektige

tájaira, s lankad lélekzete, mint szeretőké -

landskap og at dens pust blir svakere som hos elskende -

óh szent Ritmus, örök szerelem nagy ritmusa, évek

å, hellige Rytme, den evige kjærlighetens store rytme, årenes

ritmusa, Isten versének ritmusa - mily kicsi minden

rytme, rytmen av Guds dikt - hvor liten er ikke

emberi történés! a tél puha lépteit hallom,

den menneskelige skjebne! jeg hører vinterens myke skritt,

jő a fehér tigris, majd elnyujtózik a tájon,

den hvite tigeren kommer og strekker seg ut over landskapet,

csattogtatja fogát, harap, aztán fölszedi lomha

den skjærer tenner, biter, den samler sine trege

tagjait s megy, hulló szőrétől foltos a rétség,

lemmer og går, marken få flekker av dens fallende fell,

megy s eltűnik az új tavasz illatos dzsungelében.

den går og forsvinner inn i den nye vårens duftende jungel.