Estve jött a parancsolat

À noite, a ordem veio,

Viola-szín pecsét alatt,

com selo roxo no seio:

Egy szép tavaszi éjszakán

em noite de Primavera,

Zörgettek Jancsim ablakán.

João chamaram à janela.

Éppen akkor vált el tőlem,

Vígan álmodott felőlem,

De mim, então, se alongou,

Kedvére pihent ágyában,

comigo, alegre, sonhou:

Engem ölelvén álmában:

repousa na cama, brando,

Mikor bús trombitaszóra

em seus sonhos me abraçando,

Űlni kellett mindjárt lóra,

Elindúlván a törökre;

quando, no triste clarim,

Jaj! talán elvált örökre!

teve de montar rocim,

Sírva mentem kvártélyjáig

turco batalhando já;

S onnan a kertek aljáig.

ai, não sei se voltará!

Indúlt nyelvem bús nótára,

Árva gerlice módjára.

Chorando, fui ao quartel,

Csákóját könnyel öntöztem,

entre jardins, até ele.

Gyász pántlikám rákötöztem;

Triste canto soltou língua,

Tíz rózsát hinték lovára,

num tom de rola à míngua.

Százannyi csókot magára.

A lelkem is sírt belőlem,

Seu elmo reguei em choro,

Mikor búcsút veve tőlem:

com fita preta decoro;

"Isten hozzád!" többet nem szólt,

dez rosas dou ao corcel,

Nyakamba borúlt s megcsókolt.

cem vezes mais beijos nele.

1802

Também minh' alma chorou,

quando de mim se alongou:

"Adeus!", só disse – pescoço

cobria de beijos grossos.