Úgy bújtak össze ujjaink,

Tak sa utápali naše prsty,

csókolva egymást kétszer öt

bozkávajúc sa svojimi dvakrát

combjukkal, mint szeretkező,

piatimi stehnami, ako páriace sa,

fantasztikus kis állatok;

fantastické malé zvieratká,

úgy fuldokoltak ujjaink

tak sa topili naše prsty

egymásban tehetetlenül,

v sebe navzájom nevládne,

mint elítélt, vak rabok a

ako slepí väzni, odsúdení

halál ketrec-vasai közt;

za tyčami klietky smrti;

irigyeinktől ujjaink

a predsa si od našich nežičlivých

mégis oly percet loptak el,

prsty naše takú minútku ukradli,

hogy hosszú, boldog éjszakát

že predlhú, šťastnú noc

álmodtunk végig azalatt;

sme za ten čas presnili;

aztán a két kéz úgy pihent

a potom dve ruky odpočívali

egymásban mozdulatlanúl,

jedna v druhej nehybne,

mint két öngyilkos szerető,

jak dvaja samovražední milenci,

akit már együtt fed a föld.

ktorých už zem spolu halí.