Élek és kiáltok, hogy halld, – de vajjon még meddig kiáltok én?

Je vis et je crie pour que tu m'entendes,

mais combien de temps clamerai-je encore?

S vajjon kinek kiáltok én?

Et qui donc est-ce que j'appelle?

Les siècles sauront-ils qu'un homme ici vécut?

S meghallják-e vaj’ a századok, hogy egy ember élt itt?

Et mon cri de douleur dans la forêt des siècles

Ne va-t-il pas errer, ne va-t-il pas mourir?

S vajjon elbolyong-e jajszavam a századok rengetegében – s nem hal-e el?

Roulera-t-il encore sur l'océan des temps,

Fût-ce aussi faiblement

S vajjon tovább hullámzik-e a századok fekete tengerében,

Qu'une légère écume au creux de l'ouragan?

Ha majd oly gyengén lejt is egykoron tovább,

Qui donc est-ce que j'appelle,

Si nul ne comprend ce cri,

Mint nagy viharban kis hullámfodor?

Si nul ne comprend ce que j'ai appris,

Ce que j'ai souffert et ce que j'ai vu?

S vajjon kinek kiáltok én, ha más nem érti meg,

Pourquoi parler, ne pas me taire?

Ha senki más nem érti majd, mit mond e jajszó?

Pourquoi toute une vie clamer ma douleur éternelle, clamer

Que de votre souffrance je suis l'ancêtre?

S hiába hallja, – ész nem éri fel, hogy mit tanultam én,

Pourquoi, postérité maudite, dois-je te demander

L'aumône d'un regard vers l'arrière, venu

Hogy mit szenvedtem és mit láttam én?

De la forêt des temps, des souffrances, des grands orages

Ó mért is szólok hát s mért nem némulok el?

A travers les eaux, les brouillards.

Pense à moi un instant, comme un marin qui glisse

S mért hirdetem egy élten át örök fájdalmamat

Le long du gouffre noir dans la tempête,

Et voici que du fond de l'océan lui apparaît son compagnon:

S hogy szenvedéseteknek őse én valék!

Sur un oreiller d'algues il a posé sa tête fatiguée,

Il serre doucement sur son cœur las

S mért kell alamizsnát kérnem tőled Átkozott Utókor,

Son unique trésor: la nuit à n'en plus finir.

Hogy tekints vissza majd reám az Idők és Szenvedések

S Nagy Viharok rengetegéből, – át hullámon és ködön,

Gondolj egy másodpercre rám, – akár a mord hajós,

Ki nagy viharban siklik át az örvény feketeségén

S szellemszemekkel látja társát ott alant,

Amint az lágy mohára hajtja elfáradt fejét

S gyengéden úgy öleli elfáradt szivéhez

Egyetlen kincsét: az örök éjszakát!