1
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Jer tad biva sve napušteno.
Külön kerül az egeké, s örökre
Odvaja se što pipada nebu od onoga
a világvégi esett földeké,
što na kraju sveta zauvek pustoj zemlji
s megint külön a kutyaólak csöndje.
te posebno i tišina psećih jazbina.
A levegőben menekvő madárhad.
U vazduhu jato ptica u begu.
És látni fogjuk a kelő napot,
I videćemo izlazećeg sunca,
mint tébolyult pupilla néma és
nem je poput pomahnitale zenice i
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
smiren kao zver koja osmatra.
De virrasztván a számkivettetésben,
Ali u izgnanstvu zoru čekajući,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
jer tad me san izbegava,
hányódom én, mint ezer levelével,
oglasim se u gluho doba noći
és szólok én, mint éjidőn a fa:
kao krošnja sa hiljadu listova:
Ismeritek az évek vonulását,
Poznajete li kretanje godina,
az évekét a gyűrött földeken?
godina na zgužvanim poljima?
És értitek a mulandóság ráncát,
I razumete li bore smrtnika,
ismeritek törődött kézfejem?
poznajete li moju skrušenu šaku?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
Znate li ime usamljenosti?
És tudjátok, miféle fájdalom
I znate li kakva tuga
tapossa itt az örökös sötétet
gazi tu večnu tamu
hasadt patákon, hártyás lábakon?
na popucalim kopitama, opnastim nogama?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
Noć, mraz, jamu,
a rézsut forduló fegyencfejet,
klonulu glavu robijaša,
ismeritek a dermedt vályukat,
da li poznajete ukočene jaruge,
a mélyvilági kínt ismeritek?
poznajete li dubinu zemaljske patnje?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
Svanulo je. Drveća poput garavih prutova
a haragos ég infravörösében.
u infracrvenilu ljutog neba.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
Ovako polazim. Jedan čovek
egy ember lépked hangtalan.
ususret uništenju tiho korača.
Nincs semmije, árnyéka van.
Ničeg nema, senku ima.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
I štap ima. I robijaško odelo ima.
2
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
Zbog toga sam učio hodati! Zbog ovih
a kései, keserü léptekért.
koraka, kasnih, gorkih.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
I doćiće veče i svojim blatom
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
obaviće me noć a ja ispod zatvorenih trepavica
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
dalje čuvam to kretanje,
fácskákat s ágacskáikat.
te grozničave krošnje.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Pojedinačne listove, vruću, sitnu šumu.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Nekad je raj bio tu.
Félálomban újuló fájdalom:
Obnavlja se bol u polusnu:
hallani óriási fáit!
njeni ogromni izdanci se čuju.
Haza akartam, hazajutni végül,
Hteo sam doma, konačno doma stići,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
kao što je u Bibliji napisano.
Irtóztató árnyam az udvaron.
U dvorištu je moja zastrašujuća senka.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
Skrušena tišina, u kući ostareli roditelji.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
I već stižu, i već me zovu, siromaci
már sírnak is, ölelnek botladozva.
već i plaču, grle me sa svojom nezgrapnošću.
Visszafogad az ősi rend.
Prihvaća me poredak iskonski.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Nalaktim se na promajna sazvežđa –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
Samo da sad još jednom mogu s tobom
kit úgy szerettem. Év az évre,
koju sam tako voleo progovoriti. Godine za godinom,
de nem lankadtam mondani,
ali nisam se sustajao govoriti
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
to što dete u pukotinu daske plačući zbori,
a már-már elfuló reményt,
već pomalo ugušenu nadu
hogy megjövök és megtalállak.
da ću stići i naći te.
Torkomban lüktet közeled.
U grlu mi kuca tvoja blizina.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Prestrašen sam, poput neke zverke.
Szavaidat, az emberi beszédet
Tvojim rečnikom, ljudski govor
én nem beszélem. Élnek madarak,
ja ne govorim. Postoje ptice
kik szívszakadva menekülnek mostan
koje su sad u besomučnom begu
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
ispod neba, ispod užarenog neba.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
U usijanu livadu ubodene samotne letve,
és mozdulatlan égő ketrecek.
i nepomične goruće krletke.
Nem értem én az emberi beszédet,
Ja ne razumem ljudski govor,
és nem beszélem a te nyelvedet.
i ne govorim tvoj jezik.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Moje reči su usamljeniji od reči!
Nincs is szavam.
Nemam reči.
Iszonyu terhe
Užasno njeno breme
omlik alá a levegőn,
ruši se u zraku,
hangokat ad egy torony teste.
zvukove telo nekog tornja seje.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Nigde te nema. Kako je svet prazan.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Jedna baštenska stolica, zaboravljena ležajka.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Među oštrim kamenjem zveketa moja senka.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
Umoran sam. Stršim iz zemlje.
3
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Vidi Bog da na suncu stojim.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Moju senku na kamenu, tarabi vidi.
Lélekzet nélkül látja állani
Senu mi u bezvazdušnoj presi
árnyékomat a levegőtlen présben.
bez daha vidi.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
Tad sam već kao da sam kamen;
halott redő, ezer rovátka rajza,
mrtva bora, crtež hiljadu ureza,
egy jó tenyérnyi törmelék
veća šaka otpadaka
akkorra már a teremtmények arca.
biće tad već lice stvorenja.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
I na obrazima su bore umesto suza,
csorog alá, csorog az üres árok.
otiče, otiče prazna jaruga.
1956
1956