1

1

Mert elhagyatnak akkor mindenek.

For da skal alle bli forlatt.

Külön kerül az egeké, s örökre

En himlens stillhet kommer, evig skilt

a világvégi esett földeké,

fra tause ødemarkers ro ved verdens ende

s megint külön a kutyaólak csöndje.

og stumheten i tomme hundehus.

A levegőben menekvő madárhad.

Igjennom luften flykter fugleskarer.

És látni fogjuk a kelő napot,

Da ser vi solen stige opp,

mint tébolyult pupilla néma és

urørlig, lik et villdyr når det lytter,

mint figyelő vadállat, oly nyugodt.

og stum som selve vanviddets pupille.

De virrasztván a számkivettetésben,

Men jeg, lysvåken i landflyktighet,

mert nem alhatom akkor éjszaka,

kan ikke sove mer i slik en natt.

hányódom én, mint ezer levelével,

Jeg kaster meg urolig, taler ut i natten,

és szólok én, mint éjidőn a fa:

som om jeg var et tre med tusen blad:

Ismeritek az évek vonulását,

Si, kjenner dere tidens gang, de bleke år

az évekét a gyűrött földeken?

som farer over furet åkermuld?

És értitek a mulandóság ráncát,

Forgjengelighets dype spor?

ismeritek törődött kézfejem?

Min bløte håndbak, kjenner dere den?

És tudjátok nevét az árvaságnak?

Og ensomhetens navn, den dumpe smerte

És tudjátok, miféle fájdalom

som stamper frem med svømmehud og hover

tapossa itt az örökös sötétet

inn i et evig mørke?

hasadt patákon, hártyás lábakon?

Og natten, kulden graven?

Az éjszakát, a hideget, a gödröt,

Fangens hode, vendt mot siden,

a rézsut forduló fegyencfejet,

en stivnet, nyspadd grav?

ismeritek a dermedt vályukat,

Si, kjenner dere jordens dype kval?

a mélyvilági kínt ismeritek?

Nå kommer solen opp. De mørke trær

Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten

mot himlens infrarøde vrede.

a haragos ég infravörösében.

Jeg bryter opp. Et menneske på veg

Így indulok. Szemközt a pusztulással

mot undergangen skrider lydløst,

egy ember lépked hangtalan.

Han eier intet, kun en skygge.

Nincs semmije, árnyéka van.

En stokk. En fangedrakt.

Meg botja van. Meg rabruhája van.

2

2

For dette lærte jeg å gå!

Ezért tanultam járni! Ezekért

For disse sene, bitre skritt.

a kései, keserü léptekért.

Snart blir det kveld, og nattens slam

S majd este lesz, és rámkövül sarával

forstener rundt meg. Under tunge øyenlokk

az éjszaka, s én húnyt pillák alatt

jeg vokter fortsatt tidens gang,

őrzöm tovább e vonulást, e lázas

de skjøre grener, disse trær i feber,

fácskákat s ágacskáikat.

den hete skogen, blad for blad.

Levelenként a forró, kicsi erdőt.

Her stod det engang, paradiset.

Valamikor a paradicsom állt itt.

Og halvt i søvne lytter jeg

Félálomban újuló fájdalom:

til smertens høye trær som bruser frem.

hallani óriási fáit!

Jeg ville hjem, jeg ville hjem til sist,

Haza akartam, hazajutni végül,

lik den fortapte sønn.

ahogy megjött ő is a Bibliában.

Min hårde skygge faller over tun.

Irtóztató árnyam az udvaron.

En stillhet brutt. De gamle er der inne.

Törődött csönd, öreg szülők a házban.

De kommer stavrende, nå roper de mitt navn

S már jönnek is, már hívnak is, szegények

og gråter, tar meg i sin favn.

már sírnak is, ölelnek botladozva.

Et gammelt mønster tar meg opp på ny.

Visszafogad az ősi rend.

Jeg støtter albuen på kanten av en stjerne.

Kikönyöklök a szeles csillagokra –

Få snakke med deg denne ene gang!

Csak most az egyszer szólhatnék veled,

Det var jo deg jeg elsket, år for år,

kit úgy szerettem. Év az évre,

gikk aldri trett av håpets lille enetale

de nem lankadtam mondani,

– som også barnet gråter inn i hodeputen –

mit kisgyerek sír deszkarésbe,

om at jeg kommer, at jeg finner deg igjen.

a már-már elfuló reményt,

Din nærhet banker i min egen puls.

hogy megjövök és megtalállak.

Men jeg er sky som skogens ville dyr.

Torkomban lüktet közeled.

Jeg taler ikke dine ord, ditt språk.

Riadt vagyok, mint egy vadállat.

Det lever fugler under himlen, under brann,

Szavaidat, az emberi beszédet

som er på flukt, med sønderknuste hjerter.

én nem beszélem. Élnek madarak,

Ensomme stenger, stukket ned i flamme-jord,

kik szívszakadva menekülnek mostan

og ubevegelige bur som står i luer.

az ég alatt, a tüzes ég alatt.

Jeg skjønner ikke jordens språk,

Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,

jeg taler ikke dine ord.

és mozdulatlan égő ketrecek.

Mer hjemløst er vel intet ord enn mitt.

Nem értem én az emberi beszédet,

Jeg eier ingen ord.

és nem beszélem a te nyelvedet.

Usigelig den tyngde

Hazátlanabb az én szavam a szónál!

som glider gjennom luften.

Nincs is szavam.

Og vekten av et tårn blir tone, klang.

Iszonyu terhe

Du finnes ingen steder. Tom er verden.

omlik alá a levegőn,

En hagebenk, en bortglemt liggestol.

hangokat ad egy torony teste.

Min skygge klirrer mellom skarpe stener.

Sehol se vagy. Mily üres a világ.

Så trett jeg er. Jeg rager opp fra jord.

Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.

3

Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.

Vårherre ser meg, her jeg står i solen.

Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.

Han ser min skygge over sten og sti.

3

Han ser min skygge stå her uten ånde

Látja Isten, hogy állok a napon.

i lufttomt rom. Han ser, og går forbi.

Látja árnyam kövön és keritésen.

Omsider blir jeg også selv forstenet,

Lélekzet nélkül látja állani

et nett av rynker, tusen døde tegn.

árnyékomat a levegőtlen présben.

Hva annet er vel skapningens ansikt

Akkorra én már mint a kő vagyok;

enn denne håndfull støv i lydløst regn?

halott redő, ezer rovátka rajza,

Det strømmer dype furer, ikke gråt.

egy jó tenyérnyi törmelék

Den tomme graven synker som en båt.

akkorra már a teremtmények arca.

És könny helyett az arcokon a ráncok,

csorog alá, csorog az üres árok.

1956