Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

Vidiš li, pada mrak, bodljikavom žicom omeđena

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

drvena ograda, baraka lebdi, diže je sumrak.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

Okvire ropstva lagano prelazi pogled

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

i samo um, samo um, on zna za razapetost žice.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

Vidiš li, draga, ovde ovako se oslobađa mašta,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

izmoždenim telima na trenutke smiraj donosi

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

lagani san i logoraši tada kućama kreću.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Poderani, ošišani robovi u hropcu sna lete

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

s vrha Srbije ka skrivenim dolinama doma.

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Skrivena dolina doma? O, postoji li još dom?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

Bez pogotka bombe? Zar postoji kao kad smo odvedeni?

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Stiže li još kući, ko ovde uzdiše ili tamo leži?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

Reci, ima li još doma gde znaju i za heksametre?

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

Bez znakova, nagađajući red ispod reda, tu

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

u polumraku pišem ovu pesmu kao što živim,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

pomalo naslepo, poput gusenice puzeći preko papira;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

lampu, knjigu, sve su oduzeli stražari Lagera,

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

ni pošte nema, samo se magla na nas spušta.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

Među crvima i sablastima živi ovde u brdima Francuz,

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

Poljak, glasni Talijan, odbegli Srbin, setni Jevrej,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

raskomadana tela ipak jedan život žive tu, –

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

čekaju vesti, topao ženski glas, slobodnu ljudsku

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

sudbinu i čekaju kraj, u magli sakriveno čudo.

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

Ležim na dasci među crvima, obnavljaju se

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

napadi buva, ali armija muva već počiva.

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

Veče je, ropstvo je, vidiš, ponovo kraće za dan,

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

ta i život za jedan dan. Spava logor. Pejzaž

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

je u mesečini i žice su opet napete,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

i preko prozora se vide, među šumovima noći,

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

na zid naslonjene senke naoružanih stražara.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

Spava logor, vidiš li, draga, meša se san i java,

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

prevrće se na uskom prostoru ko se preplašeno

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

budi i ponovo usni. Samo sam ja budan, meso

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

tvog poljupca u ustima mi je ukus napola

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

izgorele cigarete, i ne nailazi san, jer

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

bez tebe već ni umreti ni postojati ne znam.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

Lager Heidenau Iznad Žagubice u brdima,

1944. július

juli 1944.