Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad

Ser du, det kveldes; med piggtråd rundt oss og det ville

tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.

Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet

gjerde av eiker med brakker som svev i vår skumring.

és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.

Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,

Vårt blikk, kun sakte slipper det vårt fangenskaps ramme,

megtöretett testünket az álom, a szép szabadító

oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.

bare fornuften vet stadig at tråd fortsatt er spent.

Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,

Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.

Ser du, min kjære, fantasi kan her kun sådan bli fri,

Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?

Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?

våre martrede kropper slik befris av lys, av drøm,

És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?

Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?

det hjem hvortil nu leiren vår svever helt skjønt befridd.

Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

Svøpte i filler, snorkende, flyr nu fanger nakne

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;

zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager

mot den hjemlige fjerne egn her fra Serbias høyder.

őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.

Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,

Fjerne, hjemlige drømmeegn! Finnes fortsatt et hjem?

hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,

szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -

Ikke truffet av bombene? Det hjem vi da forlot?

jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,

s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.

Og de som stønner, som ligger utstrakt, finner de hjem,

Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák

ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.

vil det da fortsatt finnes et sted hvor mitt dikt når frem?

Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság

és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra

Her i halvmørket uten tegn over tegn skrives heksameter

rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,

s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya

følt frem i linjer på linjer slik jeg selv også lever,

lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.

Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,

blind som en larve fremover kryper jeg på papir;

horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már

ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,

leirens voktere tok fra oss lykter, bøker, vårt alt

féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod

íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert

og hit når ingen post mer frem, bare brakkens tåke.

nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.

Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,

Her blant rykter og mørkt utøy lever franskmenn, polakker,

1944. július

romer, troende serber, drømmende jøder, her i fjellet.

Stykket opp i feberhete kropper lever de hver

sitt liv, ventende kvinneord, frihet, godt nytt, skjebne,

på en styrtende demrings slutt eller på et under.

Uten seng ligger jeg, innfanget mellom ormer, loppers

angrep gjentas stadig men fluer er gått til ro.

Det er kveld og fangenskapet er en dag kortere

som livet mitt også. Leiren sover. Månen skinner

ned på landskapet, i dens lys piggtråd igjen synes

og man ser gjennom vinduer væpnet vakts skygge

her seg bevege, projisert på vegg av natts lyder.

Leiren sover nu, kjæreste, våre drømmer suser;

en nyss våknende snorker høyt, men klemmes om på siden

og sovner atter, hans ansikt lyser. Kun jeg våker

med stank av halvrøkt sneip i munn, istedet for med smak

av ditt hete kyss, og søvnen, trøsten, kommer ikke,

fordi uten deg jeg hverken leve kan eller dø.

Lager Heidenau, Jugoslavia, juli 1944