Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad
Vidiš li, mrači se, i bodljikava žica hrastovih
tölgykerités, barakk oly lebegő, felszívja az este.
Rabságunk keretét elereszti a lassu tekintet
stupaca ograde i barake lebde, usisava ih mrak.
és csak az ész, csak az ész, az tudja, a drót feszülését.
Látod-e drága, a képzelet itt, az is így szabadul csak,
Ropstva nam uski krug proširuje se i puca vidik naš
megtöretett testünket az álom, a szép szabadító
oldja fel és a fogolytábor hazaindul ilyenkor.
i samo um, i samo um, on zna da su žice razapete tu.
Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok,
Szerbia vak tetejéről búvó otthoni tájra.
Vidiš li, draga, i maštu nam, i nju nam oslobađa
Búvó otthoni táj! Ó, megvan-e még az az otthon?
Bomba sem érte talán? s van, mint amikor bevonultunk?
kao i slomljena tijela tek san, lijepi osloboditelj
És aki jobbra nyöszörg, aki balra hever, hazatér-e?
Mondd, van-e ott haza még, ahol értik e hexametert is?
kkoji nam otvara logor, pa kući kreće naš um.
Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,
úgy irom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,
Odrpani, ošišani, hrčući lete robijaši
vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron;
zseblámpát, könyvet, mindent elvettek a Lager
sa slijepog krova Srbije u skrovište domovinskog tla.
őrei s posta se jön, köd száll le csupán barakunkra.
Rémhirek és férgek közt él itt francia, lengyel,
Tiha skrovišta doma! A postoji li još taj naš dom?
hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben,
szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt, -
Nije li ga dostigla bomba? I je li, kakav je bio?
jóhírt vár, szép asszonyi szót, szabad emberi sorsot,
s várja a véget, a sűrü homályba bukót, a csodákat.
I onaj što uzdiše desno, i onaj što lijevo leži, hoće li naći ga bar?
Fekszem a deszkán, férgek közt fogoly állat, a bolhák
ostroma meg-megujúl, de a légysereg elnyugodott már.
Reci, ima li još domovine tamo gdje ovaj shvaćaju stih?
Este van, egy nappal rövidebb, lásd, ujra a fogság
és egy nappal az élet is. Alszik a tábor. A tájra
Bez ukrasa svih, gnječeći stih pod stih
rásüt a hold s fényében a drótok ujra feszülnek,
s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya
u ovom sumraku pjesmu pišem tako kako živimo
lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben.
Alszik a tábor, látod-e drága, suhognak az álmok,
sljepački, ko gusenica pedljem pipkajući papir,
horkan a felriadó, megfordul a szűk helyen és már
ujra elalszik s fénylik az arca. Csak én ülök ébren,
džepnu mi lampicu, knjige, sve su oduzeli čuvari
féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod
íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert
logora i ne dolazi pošta, nad barake slijeće magla nam tek.
nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.
Lager Heidenau, Žagubica fölött a hegyekben,
Tu, među vijestima strave i ušima žive Poljak i Francuz
1944. július
i glasni Talijan, pobunjeni Srbin, žalosni Židov na brdu,
svi dobru čekaju vijet, lijepu žensku riječ, slobodnu ljudsku kob,
i čekaju kraj ovih muka, kraj guste magle, čekaju čudo.
Ležim na daski, međ ušima zarobljena zvijer, a buha
sve iznova na me juriša, ali je vojska muha smirila bar.
Večer je, za jedan je dan opet kraće moje ropstvo,
a i život je kraći za dan. Sav logor spava. Na predio
mjesečina sja i u njenoj rasvjeti opet se vide razapete žice
kroz prozor i vide se sjene čuvara s puškama
kako se uza zid penju, sa glasovima se miješaju noćnim.
Logor već spava, vidiš li, draga, šuškaju snovi,
zagrcne se probuđen sanjač, okreće se na ležaju usku i već
ponovo spava i lice mu sja. Tek ja sjedim budan
osjećam međ usnama dopola popušenu cigaretu i namjesto
tvog poljupca, dolazi san, san koji smiruje,
jer ja nu umrijet ne mogu, a ni živeti bez tebe već.
Logor Heidenau u brdima nad Žagubicom,
srpnja 1944