Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,

Na údolí v rozkvitku záhradné kvieťa.

 Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,

i pred okny ešte sa zelená brest;

 De látod amottan a téli világot?

lež vidíš-li posla hen zimného sveta?

 Már hó takará el a bérci tetőt.

Hôr na štíty sneh sa už sponáhľal sniest

 Még ifju szivemben a lángsugarú nyár

Dnu v srdci mi mladistvom žiar leta žhavie,

 S még benne virít az egész kikelet,

aj skvitá v ňom jar ešte veškerých krás;

 De íme sötét hajam őszbe vegyűl már,

však, ajhľa, už sivejú vlasy mi tmavé,

 A tél dere már megüté fejemet.

mi hlavu už ožihol zlej zimy mráz.

Elhull a virág, eliramlik az élet...

Kvet opŕchne, uniká život ni tôňa...

 Űlj, hitvesem, űlj az ölembe ide!

Poď, ženuška, na klin môj hopkaj si, hop!

 Ki most fejedet kebelemre tevéd le,

Čo hlávku včul schýlilas’ do môjho lona,

 Holnap nem omolsz-e sirom fölibe?

či zajtra, ach, nesklesneš na môj už hrob?

 Oh mondd: ha előbb halok el, tetemimre

Och, reč: jestli umriem prv, s nárkom či telo

 Könnyezve borítasz-e szemfödelet?

mi pokrovom zastrieš? a zdolá-li zmiasť

 S rábírhat-e majdan egy ifju szerelme,

raz láska ťa iného mládenca, smelo

 Hogy elhagyod érte az én nevemet?

že opustíš preň môjho priezviska vlasť?

Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,

Ak vdovský raz odhodíš závoj, jak prápor

 Fejfámra sötét lobogóul akaszd,

by čierny ho poves mi v náhrobný kríž:

 Én feljövök érte a síri világból

ja vyjdem poň, mohyly odomknúc zápor,

 Az éj közepén, s oda leviszem azt,

tak v polnoc, a so sebou vezmem ho v skrýš,

 Letörleni véle könyűimet érted,

ním utrieť si slzy, tak bez zvláštnej biedy

 Ki könnyeden elfeledéd hivedet,

žes’ zabudla druha, i bolestný šrám

 S e szív sebeit bekötözni, ki téged

si obviazať srdca, čo ešte i vtedy

 Még akkor is, ott is, örökre szeret!

ťa miluje, miluje večne i tam!

 1847