Azzal, hogy átlépett, megszűnt a tér.

Zeg me, mijn lief, hoeveel smarten je doorstaat.

Függőleges lappá lettek a lépcsők.

En jij, gezel van mijn hart, om wie ik stortte

Maga anyaggá a sötét anyagba

in de harde platgetreden korst der aarde,

olvadva, de tovább is önmaga.

tot drie keer toe in de duistere diepten –

Egyszerre rész és egész a halottak

hoeveel smarten doorsta je om mij?

testéből sárrá taposott agyagban.

Gloeiende aarde, jouw zonneloze woestijn,

A Föld tömörebb, mint mikor csak látta

gespuugd uit de keel der tarting

és sűrűbb. Nem ereszti át a fényt.

daalde ik af in de diepten

Rétegei egymásba préselődnek

van zijn zilte, bittere stroom.

felszín a felszínen, de láthatatlan

Je smart weggevloeid, gelijk het water der zee.

földpát-lapokból lett amorf göröngyök.

Tot op het bot schroeit dood en droefenis.

A tér a látás. Talán a besüppedt

Brengt het ijle lied, de zachte kabbel van je fluit

szem csarnokában apadt el a víz

mij ooit weerom? Mijn duistere dood immers

vagy a fény égette el önmagát?

overspoelde jou, gelijk het water der zee.

Vagy valóban anyaggá lett a lélek?

Voer je me terug? Levend daalde je af

A folyó kiszáradt, az árnyak útja

naar de hellediepte om mij weg te slepen

eltömődött, ő, aki ott feküdt

aan de lans van je ijle lied. Ik, die leefde

sírjában mint egy képzelt nászi ágyban

en stierf voor jou, en in jou verzonk.

szétbomlott. Nem volt megfordulni hely.

Hoeveel smarten doorsta je om mijnentwille?

Talán egy villanás, egy metafora

majd a képek nélküli létezés.

Férfiként indult a szorosba érte.

Aztán a teste tűnt el, majd a lelke.

Magát kereste az üres tükörben.

Mint köd vagy füst nem tapad semmihez,

Mint bodros gőz szétszéled a levesről:

Holtat szeretni: lengő pókfonál.

Amikor visszafordult nem a semmit

Látta. Már semmit se látott.

Nem tudta: Orpheus vagy Eurydiké?