(Životný obrázok z minula.)

Életkép a múltból

Sírou hradskou ciepka poddaný, už s týždeň

Széles országúton andalog a jobbágy,

trudnú do stolice končiac robotizeň.

Végzi keservesen vármegye robotját.

Strkom-pieskom vôzok naložil si; pod tou

Kavicsos fövénnyel rakta meg szekerét,

ťarchou koleso až krušnou škrípe nôtou.

Annak terhe alatt nyikorog a kerék.

Tackave s ním rušia koso-rohých hoviad

Tántorogva ballag a két kajla sőre,

pár, i že preds’ lezú, sotva spozorovať;

Alig tetszik rajta, hogy mozog előre,

oba trúchle, jak by rozmýšľať sa zdajú:

Méla mind a kettő, mintha gondolkoznék:

koľko ráz doviezly už a doviezť majú ?

Hány ízben hozott már és hány ízben hoz még?

Chudák sedliak drepí zpredku na paroží,

Ott ül a szegény pór az első saroglyán,

zodratý bič v ruke; v smutný obraz boží

Elkopott ostorát a kezében fogván;

schliapne ver’ mu širák plavý, nech ho sprava

Szomorú képére rőt kalapja alá-

dvoch-troch motúzov to v hŕbe nezdržiava.

Hullna, ha négy-öt szál madzag nem tartaná.

Časom prerve mlkot svoj, súdruhov v jarme

Néha megszakasztja hosszu hallgatását,

popodurí, ale zavše durí darme,

Biztatgatja két hű igavonó társát,

nevládzu ísť skoršie, od skalenej cesty

De azok nem bírnak lépni sebesebben,

paprčky im temer krvácajú miesty.

Talpok a kőúttól ég eleven sebben.

Sírou hradskou, mrmlot sťa nebeských mrákot,

Széles országúton, mint az ég morgása,

vtom zďaleka ozve hyntova sa rachot,

Hallik a távolban hintó robogása,

len toť zhrmel v diaľke kúdolistej a, hľa,

Csak imént dördült meg messzi földön, és lám,

za okamih vzkrsol. jak zblysknutie znáhla.

Perc alatt elétűnt, mint a fényes villám.

Štyrom sivkom tie dva kosorožce plavé

A négy szürke lónak a két kajla sőre

horko-ťažko len čo vvhýbnuť sú v stave,

Nagykeservesen tud kitérni előle,

a ver’ báť sa boja; hej, úbohé tvory,

Pedig félni, félnek; mert az isten-adták

nech tak jarmom vládzu, strhnú niekam v hory.

Bírnák csak a jármot, mindjár' elragadnák.

Pyšný kočiš drnčí na kozie si, bičom

Dölyfös uri kocsis űl a hintó bakján

šmižká cifrovaným len tak nič po ničom.

Félkezében cifra ostort suhogtatván;

Odľahne mu, jeho popanštenej duši,

Jobban esik neki, a kényes lelkének,

keď bydľatá biedne švacne poza uši;

Ha nyakába sujt a két szegény sőrének;

odľahne viac, keď môž’ zvolať okázalo:

Jobban esik neki, ha egyet kiálthat:

Krajan, hlavica ti oplakáva salo!

Földi, a kerékagy siratja a hájat!

Skoda bolo v krčme nechať jeho cenu,

Kár volt annak árát a csapszéken hagyni,

z tvojej osi zrobiť vdovu zarmútenú.

Szegény tengelyedet siralomnak adni.

Vzozrie poddaný, i rečie s chmurou čela:

Föltekint a jobbágy, szomorúan felel:

Ech, ver’ cenu sala krčma nepozrela,

Hej! bíz a háj árát nem kocsma nyelte el,

čím obrástol som, strup k ej s’ omasty malý,

Ami volt körültem, egy kevés zsiradék,

rýche vám na koče všetko vymazali.

Gyors hintóitokra mind felkenegeték.

No nezačul tých slov svet v hyntove rúči:

De a hintó népe nem hallotta e szót:

neborák, i var’ máš štastie, bo kto ručí

Szegény ember! és ez így talán jobb is volt,

za to, totie ruky opekúnske že ťa

Máskép ki áll jót, hogy e gyámságos kezek

nestrescú za truc tvoj, nepokorné dieťa!

Nyers-nyakasságodért meg nem fenyítenek!