Zvedel som, tajomstvá že skrýva

Megtudtam, hogy titkokat rejteget

Dunaj, tá líška; je ich kopa,

A mi Dunánk, ez a vén róka,

o akých nesnila snáď nikdy

Mikről talán sohase álmodott

od čias človeka jaskynného

Az ősi barlang-tüzek óta

netečná táto Európa.

Ez a közönyös Európa.

Starého Istera ja taje

Megloptam a vén Iszter titkait,

urval som; taje, čo má Dunaj.

Titkait az árnyas Dunának.

Keď cez maďarské tečie polia,

Magyar földön ravasz a vén kujon,

má sebou divy, starý kujon,

Hisz látott ő búsabb csodákat.

no nezjaví ich, nie je chumaj.

De akkor pletyka-kedve támadt.

Mne jednak zjavil, neviem kedy,

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:

jar bola, on sa valil, spitý,

Tavasz volt és ő csacska-részeg.

tancoval, spieval, výskal, bájil,

Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,

a hvízdal, žmurknúc na Budapešť,

Budapestre fitymálva nézett

vo výsmech vlejúc svoje city.

S gúnyos nótákat fütyörészett.

Snáď na ostrove Margitinom,

Talán Szent Margit híres szigetén

šibnutý, slovami ma stískal.

Állott velem részegen szóba.

(Aj dnes mi strachom klope srdce,

(Ma is félve kalimpál a szivem

a ver’ už spev ten zameškal som,

S hajh, már régen késik e nóta.

však, Ister, stará rieka-líška?)

Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Náramne zvážnel vtedy Dunaj,

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.

schladia mu v hrdle jarná vôľa.

Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.

Bol ani taký pijan-génij.

Olyan volt, mint egy iszákos zseni.

Do očú ledva pozrel sa mi.

Alig mert nézni a szemembe

A ja som ho na spoveď volal.

S én vallattam keményen, egyre.

“No, starý korheľ, dosť si videl,

odkedy tieto brehy zmýva

»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,

kalný tvoj prúd, tie vody strašné,

Mióta ezt a tájat mossa

čo stále staré tône nosia.

Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,

Spovedaj sa mi, šelma divá.“

Mely az öreg árnyakat hozza.

Gyónjál nekem, vén falurossza.«

„Či vždycky tieto kraje stíhal

hriech dedičný, tie city vlažné,

»Mindig ilyen bal volt itt a világ?

pot, suchopár, zimnica, slzy?

Eredendő bűn, lanyha vétek,

Na brehoch Dunaja či nikdy

Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

nežilo plemä silné, šťastné?"

A Duna-parton sohse éltek

Boldog, erős, kacagó népek?«

A starý Dunaj o tej kliatbe

mrmlal mi, jak by z knihy čítal.

S halk mormolással kezdte a mesét

Pravda to, čo my tušili sme:

A vén Duna. Igaz az átok,

Odkedy tadeto sa valí.

Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:

ľud šťastný ho tu neuvítal.

Mióta ő zúgva kivágott,

Boldog népet itt sohse látott.

Dunajské brehy: hromozvody.

Pre pol-ľudí, pol-národíky

A Duna-táj bús villámháritó,

klada hanby tu prichystaná.

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

Krídla? — tie sú tu podviazané,

Számára készült szégyen-kaloda.

a večery sú mŕtve vzlyky.

Ahol a szárnyakat lenyesték

S ahol halottasak az esték.

„Tak bude vždy, tak usúdené,“

zamrmlal Dunaj, lapaj starý.

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,

A rozhadiac sa maličkými

Mormolta a vén Duna habja.

krajinami neblaženými,

S boldogtalan kis országok között

s chichotaním mi zmizol v diali.

Kinyujtózott a vén mihaszna

És elrohant tőlem kacagva.