Dozvedel som sa, že taje skrýva

Megtudtam, hogy titkokat rejteget

náš Dunaj — tento lišiak starý —

A mi Dunánk, ez a vén róka,

o ktorých od čias jaskynných ohňov

Mikről talán sohase álmodott

nesnívala Európa vari,

Az ősi barlang-tüzek óta

čo sa tak rada chladne tvári.

Ez a közönyös Európa.

Starého Istru urval som taje,

Megloptam a vén Iszter titkait,

čo skrýval Dunaj zatienený.

Titkait az árnyas Dunának.

Ľsťou sa u nás pýši, kujon starý,

Magyar földön ravasz a vén kujon,

bo videl smutných divov zmeny.

Hisz látott ő búsabb csodákat.

Však vtedy klepmi kypel v šumoch peny.

De akkor pletyka-kedve támadt.

Nevieš už, kedy spovedal sa mi:

Vallott nekem, nem is tudom, mikor:

Jar vládla, on bol slovom spitý.

Tavasz volt és ő csacska-részeg.

V ňom tanec, spev, výsk, báj. — Na Pešť

Táncolt, dalolt, kurjongatott, mesélt,

zhŕdavo hľadel, roztočitý

Budapestre fitymálva nézett

posvätné keď hvizdom vysmial city.

S gúnyos nótákat fütyörészett.

Na ostrove snáď chýrnom Margity

Talán Szent Margit híres szigetén

sa pustil so mnou do besedy.

Állott velem részegen szóba.

(I dnes mi srdce desom bije.

(Ma is félve kalimpál a szivem

Kde moja pozdná pieseň sedí?

S hajh, már régen késik e nóta.

Však, lišiak, bol si spitý vtedy?)

Ugye, Iszter, vén folyam-róka?)

Zrazu veľmi zvážnel starý Dunaj.

Nagy-komoly lett akkor a vén Duna.

V hrdle mu schladla bujnosť Vesny.

Torkán hűlt vad, tavaszi kedve.

Bol sťa kýs’ genij opojený,

Olyan volt, mint egy iszákos zseni.

čo v zrak môjs’ prístup placho kliesni,

Alig mert nézni a szemembe

keď spovedám ho v tvrdej tiesni.

S én vallattam keményen, egyre.

„Už kés’ videls’ divy, korheľ starý,

»No, vén korhely, láttál egy-két csodát,

od čias, čo tieto nivy zmýva

Mióta ezt a tájat mossa

tvoja plavá, tienna, hrozná voda,

Sápadt vized, árnyas, szörnyű vized,

čo v búrny mrak sa rada díva…

Mely az öreg árnyakat hozza.

Spovedaj sa, ty zmija lživá!

Gyónjál nekem, vén falurossza.«

Bol tu svet vždy tak nepodarený?

»Mindig ilyen bal volt itt a világ?

V ňom dedičný hriech, mĺkve zvody,

Eredendő bűn, lanyha vétek,

i var, sĺz prúd, hodovka, suchoty?

Hideglelés, vergődés, könny, aszály?

Či breh tvoj neznal silné rody,

A Duna-parton sohse éltek

čo požívali šťastia hody?“

Boldog, erős, kacagó népek?«

Báj začal snovať tlmeným šumom

S halk mormolással kezdte a mesét

kmeť-Dunaj. — Pravda, ktorej klnú

A vén Duna. Igaz az átok,

už mnohí, že tu nezrel šťastia spln

Mit már sokan sejtünk, óh, mind igaz:

ni jeden rod, od čias, čo plynú

Mióta ő zúgva kivágott,

vĺn búrne toky v diaľku sinú.

Boldog népet itt sohse látott.

Kraj dunajský je trúchly hromozvod,

A Duna-táj bús villámháritó,

klec polorodov, poloľudí,

Fél-emberek, fél-nemzetecskék

kde stíhali vždy vzletné perute,

Számára készült szégyen-kaloda.

kde večer žalostne sa budí

Ahol a szárnyakat lenyesték

a rukou smrti siaha k hrudi.

S ahol halottasak az esték.

„Raz sudbou je už, čo sa nezmení,“

»Sohse lesz másként, így rendeltetett«,

zahundral starý Dunaj v žblny.

Mormolta a vén Duna habja.

Medzi nešťastnými krajinkami

S boldogtalan kis országok között

vystrel sa, dávnej zloby plný,

Kinyujtózott a vén mihaszna

vdiaľ s rehotaním ženúc vlny.

És elrohant tőlem kacagva.