Tak sa utápali naše prsty,

Úgy bújtak össze ujjaink,

bozkávajúc sa svojimi dvakrát

csókolva egymást kétszer öt

piatimi stehnami, ako páriace sa,

combjukkal, mint szeretkező,

fantastické malé zvieratká,

fantasztikus kis állatok;

tak sa topili naše prsty

úgy fuldokoltak ujjaink

v sebe navzájom nevládne,

egymásban tehetetlenül,

ako slepí väzni, odsúdení

mint elítélt, vak rabok a

za tyčami klietky smrti;

halál ketrec-vasai közt;

a predsa si od našich nežičlivých

irigyeinktől ujjaink

prsty naše takú minútku ukradli,

mégis oly percet loptak el,

že predlhú, šťastnú noc

hogy hosszú, boldog éjszakát

sme za ten čas presnili;

álmodtunk végig azalatt;

a potom dve ruky odpočívali

aztán a két kéz úgy pihent

jedna v druhej nehybne,

egymásban mozdulatlanúl,

jak dvaja samovražední milenci,

mint két öngyilkos szerető,

ktorých už zem spolu halí.

akit már együtt fed a föld.