V hôr radvanských prítmí mŕtveho našli

A radványi sötét erdőben

mladého Benka Bárciho. Hrot

Halva találták Bárczi Benőt.

dýky mal v prsiach, k srdcu až zašlý —

Hosszu hegyes tőr ifju szivében;

„Pred Bohom samým istota, toť:

"Ime, bizonyság Isten előtt:

vražedný útok mu siahol na život!"

Gyilkos erőszak ölte meg őt!"

Do kaštieľa kázal ho vniesť otec, v chládku

Kastélyába vitette föl atyja,

paloty složiť tam; postlania pych

Ott letevék a hűs palotán;

zbránil, ba umyť ho: — bez obriadku,

Ki se terítteti, meg se mosatja:

v krvavých hábach, jak bol, deň k dňu v tých

Vérben, ahogy volt, nap nap után

leží na márach jednoduchých.

Hever egyszerű ravatalán.

Halapartníkom vchod dal striezť štyrom:

Állata őrzeni négy alabárdost:

„Duše ni dnu ni von!...“ „A ak ho snáď

"Lélek ez ajtón se be, se ki..."

matka chce oplakať, sestra —? „Ni chýrom,

"Hátha az anyja, szép huga már most

zpiatky! im; — beda mu, nebrat či brat.

Jönne siratni?" - "Vissza neki;

kto smel by zákaz môj narušovať!'

Jaj, ki parancsom, élve, szegi!"

Po svetliciach dusivé nárek svoj skrýva

Fojtva, teremről rejti teremre

žiaľ žien. — Sám ,pred máry poháňa' v súd

Halk zokogását asszonyi bú. -

pod pečaťou, domnienka ichž podozrivá

Maga, pecséttel, "hívja tetemre"

vysliedi, kaní jej pozor i pud,

Kit szemre vesz, ölyvként, sanda gyanú:

Krvácanie rany, hej, za svedka buď.

Legyen a seb vérzése tanú.

Palote postav tmy naložil tvár, ni

A palotát fedi fekete posztó,

v poludnie nevnikne svetla ta vlas;

Déli verőn sem süt oda nap;

pri mŕtvole stojí žalobca kárny,

Áll a tetemnél tiszti pörosztó,

sviece, kríž, odený do služby kňaz;

Gyertya, feszűlet, kánoni pap:

lôžkom jej voskovíc žltý hrá jas.

Sárga viaszfényt nyughelye kap.

„Dnu protivníci, mal-li kých!“ sháňa.

"Jöjjenek ellenségi, ha voltak!"

Rad-radom idú, ich menuje len;

Jő, kit az apja rendre nevez;

nadarmo, neprýšti mŕtveho rana,

Hiába! nem indul sebe a holtnak

u hláv mu zastanúc onen či ten:

Állva fejénél az, vagy emez:

„Nezabil tedy ho... ani jeden.“

"Gyilkosa hát nem ez... újra nem ez."

„Nuž kto!?...“ zrval Bárci ľvom. „Odveká krv tá

"Hát ki?..." riad fel Bárczi sötéten,

bez pomsty netiekla — Sem ubijcu ...

"Boszulatlan nem foly ez ösi vér;

hoc moja pečať mi sťa krt zavŕta

Ide a gyilkost!... bárha pecsétem

obvinou vlastnému ku srdcu:

Váddal az önnön szívemig ér:

potváram všetkých, čo na žive sú!“

Mindenki gyanús nekem, aki él!"

„Tak teda dnu jeho priatelia!“ —Vkročia

"Jöjjenek úgy hát ifju baráti!"

po jednom junáci, kvet od družín;

Sorra belépdel sok dalia:

bolí ich, v krvi jak hrdinu zočia,

Fáj nekik a hőst véribe' látni,

v bitke že nepadol na smrti klin —

S nem harc mezején elomlania.

Nekrváca ni na to Bárciho syn.

Erre se vérzik Bárczi fia.

„Dnu do nohy, dvor, v ňom veľkí či malí...

"Jöjjön az udvar! apraja, nagyja...

Bárc, celú ves sem v hrdelnú pru!“

Jöjjön elő Bárc, a falu, mind!"

Niet takých, nad ním by nezaplakali,

Megkönnyezetlen senki se hagyja,

sútrpne na pána milého zrú.

Kedves urára szánva tekint.

Ale len jazva zas neslzí krú.

Nem fakad a seb könnyre megint.

„Dnu, mať jeho, svobodná sestra!“ — Už hodne

"Jöjjön az anyja! hajadon húga!"

zďala čuť devin zkviľ; mať sklesne však

Künn a leány, már messze, sikolt;

naň, príma ho, dudlúc, až v srdce to bodne: —

Anyja reárogy, öleli búgva:

na všetko necíti mŕtvy ni mak,

Mindre nem érez semmit a holt:

krv sadlá zostáva čo — čierny fľak.

Marad a tört vér - fekete folt.

„Dnu naposled milenka, ba — city prudké —

"Jöjjön utolszor szép szeretője,

vraj. jeho mladucha už, Abigail

Titkos arája, Kund Abigél!"

z Kund! — Prichádza; — zrak vzplá jej, na dýke utkvie

Jő; - szeme villan s tapad a tőrre,

vrástla v dlaž, obličaj sochou sa stal —

Arca szobor lett, lába gyökér.

Z rany prúd červený vyviera schvál.

- Sebből pirosan buzog a vér.

Slzy neopustí, nevydá stesku,

Könnye se perdűl, jajja se hallik,

ta si len chmatne, kde um tróni, krá!:

Csak odakap, hol fészkel az agy:

hrozné, jak šprihá tam na spôsob blesku!...

Iszonyu az, mi oda nyilallik!...

Z úžasu srdečný meravie sval:

Döbbenet által a szív ere fagy:

„Dievka, tys’ sklala ho; krvi, li!a, val —“

"Lyányom, ez ifjú gyilkosa vagy!"

Dva razy porok ten — kúzlom jak spila —

Kétszeri mondást - mint lebüvölten -

preslyší, potom tak odpovie: „Oj,

Hallgat el, aztán így rebegi:

ja Benka Bárciho som nezabila,

"Bárczi Benőt én meg nem öltem

svedkom mi nebo i všetok v ňom voj!

Tanum az Ég, s minden seregi!

No tú mu bodavú dala som zbroj.

Hanem e tőrt én adtam neki.

Vládol už srdcom mi zamilovano,

Bírta szivem' már hű szerelemre -

znať mohol, v spolku nám prekážky niet;

Tudhatta, közöttünk nem vala gát:

nútil ma predsa len k slovíčku ,áno‘,

Unszola mégis szóval "igenre",

lebo ak nie: vraj, zmárni sa hneď.

Mert ha nem: ő kivégzi magát.

Na žart mu dám dýku: Na, rukoväť!“

Enyelegve adám a tőrt: nosza hát!"

A zdivoka dýku vytrhne z rany;

S vadul a sebből a tőrt kiragadja,

pohľad jej blýska sťa plamenný meč,

Szeme szokatlan lángot lövell,

smiech jej i plač, dýkou pokrúca v dlani

Kacag és sír, s fennvillogtatja

a s škrekom pustovky zuteká preč.

S vércse-visongással rohan el.

Nik nemal odvahy zastať jej v prieč.

Vetni kezet rá senki se mer.

Beží, jak ulica dial roztĺna,

Odakinn lefut a nyilt utca során,

tančiť sa nehanbí, spievať; je friškou

Táncolni, dalolni se szégyell;

pieseň jej: „Bola raz dievčina,

Dala víg: "Egyszer volt egy leány,

čo s mládencom, súc hrdopýškou,

Ki csak úgy játszott a legénnyel,

tak pohrávala, ako mačka s myškou!“

Mint macska szokott az egérrel!"

1877 okt. 27