Osamelý bocian stojí

Árva gólya áll magában

vzad pozemku; vzletel, hoj, i

Egy teleknek a lábjában,

vesloval by odhodlane

Felrepűlne, messze szállna,

po obzore,

Messze messze,

v dial, za more:

Tengerekre,

však má kriela obstrihané.

Csakhogy el van metszve szárnya.

Dumie, dliac na jednej nohe,

Tűnődik, féllábon állván,

zunuje vše v tej polohe,

El-elúnja egyik lábán,

prestupuje poriadočne:

Váltogatja, cserélgeti,

to mu denným

Abban áll a

zabavením,

Múlatsága,

zunoval ho, znova počne.

Ha beléun, újrakezdi.

Zobák skryl za jedno z krýdel,

Szárnya mellé dugta orrát,

patril v diaľ by, keby videl!

Messze nézne, de ha nem lát!

Štyri ploty, steny — beda!

Négy kerités, négy magas fal:

ba to ich ciel:

Jaj, mi haszna!

čo by i chcel,

Bár akarna,

zrutný múr mu prezrieť nedá.

Kőfalon nem látni átal.

Ešte nebo k prehliadnutí —

Még az égre fölnézhetne,

ani k tomu nemá chuti:

Arra sincsen semmi kedve:

voľná brat tam tiahne vencom

Szabad gólyák szállnak ottan

v lepšiu vlasť; i

Jobb hazába;

darmo, v strasti

De hiába!

tu on zbudne, opustencom.

Ott maradt ő, elhagyottan.

Čaká, čaká, že mu kriela

Várja, várja, mindig várja,

kusé vzrastú, i jak strela

Hogy kinő majd csonka szárnya

vyšvihne sa po nebesá,

S felrepűl a magas égig,

dráh kde klada

Hol a pálya

nezakladá

Nincs elzárva

a svobody blankyt pne sa.

S a szabadság honja kéklik.

Vidiek smraští jesene deň,

Őszi képet ölt a határ,

niet bocianov, iba jeden:

Nincsen rajta gólyamadár,

on tu, chudák, ztrativ percia, —

Egy van már csak: ő, az árva,

nevoľný jak

Mint az a rab,

rab, kýs biják,

Ki nem szabad,

zatvorený do koterca.

Keskeny ketrecébe zárva.

Žerávi sú ešte nazad,

Még a darvak hátra vannak,

idú tiež, zrieť ich sa schádzať:

Mennek ők is, most akarnak:

nepozerá, len ich čuje,

Nem nézi, csak hallja őket,

bo poznáva,

Mert tudja jól,

čia hor’ vrava,

Ott fenn mi szól,

vie, kto sa tam presťahuje.

Ismeri a költözőket.

Zkúsi raz-dva krýdla: či by

Megkisérté egyszer-kétszer:

nezdvihly ho; bez pochyby,

Nem bírná-e szárnya még fel;

hoj, zmohly by, len by brká

Hej, dehogynem bírná szárnya,

ich neboli

Csak ne volna

tak v svevoli

Hosszu tolla

pokmásali do kostrka!

Oly kegyetlen megkuszálva!

Neborúku, bocian-vtáku,

Árva madár, gólya madár,

nože never v pier vzrast, nie ver’,

Sohse nő ki tollad, ne várd,

sfučal sever zimy známy;

Soha többé, fagyos télig;

ak pribúda

Mert, ha épen

ich, zlí ľudia

Nő is szépen:

odžižlú mlaď nožnicami.

Rossz emberek elmetélik!