Stál som nad vôd jeho hlbinami; hladký

Állottam vizének mélységei felett,

bol ich povrch, ale súmrakom sa šeril,

Sima volt a fölszín, de sötét, mint árnyék;

sotva ružolístkom hnul, jak zeme matky

Alig mozzantá meg a rózsalevelet,

hruď v čas triašky, leda i len vlnky sčeril.

Mint rengéskor a föld, csak alig hullámlék.

Zrkadlom, sťa oceľ, verne odrážaly

Acéltiszta tükre visszaverte híven

svet — i mňa: človeka; no k dnu dozrieť stálych

A külső világot - engem is: az embert;

krútňav ich, sa márne oči namáhaly:

De örvényeibe nem hatott le a szem,

tie len on znal — hádam ni on — nepoznal ich.

Melyeket csupán ő - talán ő sem - ismert.

Podivný duch, roveň nesmiernemu nebu,

Csodálatos szellem! egy a mérhetetlen

v ňom čo podo mnou sa uzerá tak sdielne;

Éggel, amely benne tükrödzik alattam!

jemu roveň len na rozsah, na velebu,

Egy csak a fönségben és a terjedetben

i že každé je tak nepochopiteľné.

És mivel mindenik oly megfoghatatlan.

Človek ... básnik (och, to meno potlkavé!)

Az ember... a költő (mily bitang ez a név!)

upustí svoj lichý venček, strnúc v duši,

Hitvány koszorúját, reszketvén, elejti

i jak do kostola bol by vkročil práve,

És, mintha lábait szentegyházba tenné,

vzývajúc si kľakne, lebo Boha tuší. —

Imádva borul le, mert az Istent sejti. -

Nad tých hlbín bezdnom olovničná váha

E mélység fölött az értelem mér-ónja,

umu perím utkvie, zvirgá vo závrati:

Mint könnyű pehelyszál, fönnakad, föllebben:

ale duša cíti, ako vír ju tiaha,

De a lélek érzi, hogy az örvény vonja,

a myšlienka v divnej predtuche sa ztratí.

S a gondolat elvész csodás sejtelemben.

Neznámych sfér cíti nátlak, ustráchaná

Nem-ismert világnak érezi nyomását,

radosť unáša ju svitu peruťami,

Rettegő örömnek elragadja kéje,

počuje sa hádzať-zmietať leviatana,

A leviathánnak hallja hánykodását...

špľachtať... Duch Boží sa rozpäl nad vodami.

Az Ur lelke terült a víznek föléje.

Môž’-li duch ten božstva časť byť? Veď to jedno

Lehet-é e szellem az istenség része?

je, ni nepodlieha deľbe na atómy;

Hiszen az istenség egy és oszthatatlan;

abo či môž’ oko smrteľníka biedno

Avagy lehet-é, hogy halandó szem nézze

spatriť ducha svet pri plnom povedomí?

A szellemvilágot, teljes öntudatban?

Tisícročie zájde, nové svitne v jase,

Évezred hanyatlik, évezred kel újra,

jeden kým sen nebies zblúdi v ľudské množstvo,

Míg egy földi álom e világba téved,

neverný by; človek priučil sa zase

Hogy a hitlen ember imádni tanulja

vzývať v stĺpe chmáry utajené Božstvo.

A köd oszlopában rejlő Istenséget.