Vždy a všetko bolo namiesto niečoho.

Mindig és minden valami helyett volt.

Namiesto čoho, nebudem vedieť nikdy.

Sohasem fogom tudni, mi helyett.

Nie nebesá, nie tento svet, nie peklo,

Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,

nie mrav, len vrtoch; nie princíp – len idey.

nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.

Nápad? Rozmar? Čoby. Ako otrhaná lopta,

Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz

premoknuto, skalno ťažko, bafkal som,

rongylabdaként buffogtam, amikor

keď potkli sa radšej, než by kopli do mňa.

botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.

Terén – tuhosť moja: blato, na dážď čakajúc prachom.

Terepem – állagom: sár; esőre várva por.

Moje ja sa už s terénom a s úlohou zrástlo,

Egy vagyok már tereppel és szereppel,

keď napíšem, značí že iný som:

az különböztet meg, hogy leírom:

prísť mi môže už „ráno – večer – ráno

nekem jöhet már „reggel – este – reggel

et cetera, und so weiter, a tak ďalej, and so on”.

et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.

Odlišujem sa. Sťa vychádza luna. Sťa inému je sparno.

Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.

Da capo al segno. Ad libitum.

Da capo al segno. Ad libitum.