„Vlasť umelcova je ten šíry svet:

"Művész hazája széles e világ;

on slávochýru hradská obýva,

A hírnév országutját lakja ő,

a zdĺž tej cesty jemu ženie sneť

S ez út hosszába' minden olajág,

v česť každý vavrín, každá oliva."

Minden babér az ő számára nő."

Veď nechže, neodporujem,

Ám hadd legyen, nem tagadom,

mu vlasťou, čo ho chová, zem:

Övé, mely bírja őt, a hon:

no srdce šepce mi, jak búši dnu,

De szívem azt sugja minduntalan,

že básnik jednu má — len jednu otčinu.

Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Tá počína sa tichom vo príbytku,

Kezdődik e hon a csendes tanyának

kde prah, naňž pamäť jeho v onen čas

Küszöbjén, melyhez emlékezete

za predný koniec pritkla svoju nitku.

Köté legelső végét fonalának,

keď na cestu sa vybral prvý raz;

Midőn először útnak erede;

kam tento vodčí pomysel

Hová e gondolatvezér

sa vracia, by si pohovel —

Mulatni vissza-visszatér -

i holúbka jak na korábu krov,

És egy szerény zöld ággal megpihen,

na rodný sadne vše krb s čerstvou vetievkou.

Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Tam po známosti obstanú ho vtom

Ott ismerősen vészik őt körűl

z detinstva vrstovníci do nohy;

Gyermekkorának játszótársai;

mu rodič badká s milým prívetom

Eléje ott nyájas szóval kerűl

v stret, kmeť už — ach, snáď už len nebohý —;

Az agg szülő - tán már csak néhai;

na všetky kúty-vrzgúty

Minden szöget, minden zugot

naďapí, jak bol zvyknutý,

Úgy lel, miképen megszokott,

hoc na íreku starý gazduje

Bár őse telkén most a vén Idő

včuľ Čas: jak príde mu chuť, rúca, buduje.

Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Čo k nemu znie tam, dôverná reč: hoj,

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd

materinského mlieka sladký tok!

Anyai tejnek édes folyama,

Tá otvorila um mu, srdca zdroj,

E szó nyitá meg szívét és eszét

k rtom primkla sa, by zvýskly v popevok;

Ajkára ez simult, hogy dallana;

na svite lásky nevinná

Szerelme bimbó-hajnalán

jej srozumela dievčina,

E nyelvet érté a leány,

ňou „Milujem ťa...“ vyrkla vetu viet,

S ezen viszonzá a "szeretlek"-et

či zlkala, smutná jak hrdlička, v odpoveď.

Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

A úprimný koľ ľud je príbuzným

S a nyílt szivű nép, melyet ott talál,

mu citom, jazykom; spev jeho, vtač

Vele érzésben és nyelvben rokon;

jak, od úst k ústam liece medzi ním,

Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll

O sladkých zvukoch jasot abo plač;

Örül vagy sír az édes hangokon;

hruď každá je tam vnímavá

Fogékony ott minden kebel

pre pieseň, akú spievava, —

A dalra, melyet énekel, -

i že z nej hlásku nezašlo, to znať,

S hogy ebből semmi hang el nem veszett,

to čuť mu s istotou: ká rozkoš, blahodaf

Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

I pokiaľ taký otáča ho ľud,

Ameddig ily nép fogja őt körűl,

čo v prsiach cíti, nôti ústami

Nép, melynek érzi keble, zengi szája

spev jeho, — potiaľ siaha, čierťaž tuť

A költő énekét, - addig terűl,

má spevca domov, za ňou neznámy

Ott éri végét a költő hazája;

on prišlec — zo zvukov čo stká,

Azontúl maga jövevény,

to vo skleníku rastlinka,

Dala üvegházi növény,

jej vôňa, farba vyjde na márnosť;

Legszebb illatja, színe kárba megy:

na svete jeden ľud, kraj jeho je a—dosť!

Széles világon nincs népe s hona - csak egy!

Ztaď, že ten národ, vlasť tú milovať

Innen, hogy ő e népet és hazát

vie nevýslovne: s mierou k odmene

Szeretni tudja kimondhatlanúl:

sa neblíži, juž poskytnú mu snáď,

Nem a dijt méri, melyet tán az ád,

nevznáša v oltár zištné plamene;

Oltára nem önző lángokra gyúl;

i hoci skrovne, zriedka nájsť

És, bárha szűk, és bárha gyér

ľza mzdu a vavrín: za tú vlasť,

A jutalom és a babér:

s tou vlasťou, vlasti tej len žije on, —

Ő e honért, e honnal s honnak él, -

jej ples, žiaľhlásajúc, keď udrie v piesne zvon.

Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Je šťastný, môž’-li hrdou lýrou svit

Boldog, ha büszke lantján a haza

jej slávy velebiť, ak sviežich rán

Dicsőségének napját zengheti!

niet z minula, i plachty podchytiť

Ha nincs multjának vérző panasza;

jej nádeje sa prajný zdvihol van!

S reménye vásznát jó szél lengeti!

Spev, čo tu prsty vyvodia,

A dal, mit így teremt ujja,

je hallelujah národa,

Egy nemzeti hallelujah,

v dial sinú jeho ozon zalieta —

Visszhangja messzi ég alá kihat -

a zo sna vyruší i pozdné stoletia.

És fölverendi a késő századokat.

No hoc ľud hynie, pustne otčina,

De bár fogy a nép és hazája pusztul,

hudúcnosť avšak mlčí, zavilec, —

És a jövendő hallgat, - nem felel,

hoc hruď mu k piesni bôľ len rozpína,

Bár keble csak bánat dalára buzdúl:

svoj domov poet neopustí preds’; —

Honát a költő mégse' hagyja el; -

i, čo jak labuť omdletá

És, mely alélt hattyú gyanánt

smrť čaká vlastnú — on je tá

Várja magára a halált -

národná závierka, spev labutin,

Ő nemzetének hattyuéneke,

on, smutný varita a zmierujúci syn.

Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.