Mindig és minden valami helyett volt.

Vždy a všetko bolo namiesto niečoho.

Sohasem fogom tudni, mi helyett.

Namiesto čoho, nebudem vedieť nikdy.

Nem evilág, nem pokol, nem a mennybolt,

Nie nebesá, nie tento svet, nie peklo,

nem erkölcs, csak szeszély; nem elv – csak ötletek.

nie mrav, len vrtoch; nie princíp – len idey.

Ötlet? Szeszély? Ugyan. Átázott, kőnehéz

Nápad? Rozmar? Čoby. Ako otrhaná lopta,

rongylabdaként buffogtam, amikor

premoknuto, skalno ťažko, bafkal som,

botlottak inkább, mintsem rúgtanak belém.

keď potkli sa radšej, než by kopli do mňa.

Terepem – állagom: sár; esőre várva por.

Terén – tuhosť moja: blato, na dážď čakajúc prachom.

Egy vagyok már tereppel és szereppel,

Moje ja sa už s terénom a s úlohou zrástlo,

az különböztet meg, hogy leírom:

keď napíšem, značí že iný som:

nekem jöhet már „reggel – este – reggel

prísť mi môže už „ráno – večer – ráno

et cetera, und so weiter, i tak daljse, and so on”.

et cetera, und so weiter, a tak ďalej, and so on”.

Én különbözök. Ahogy más izzad. Ahogy a Hold felkel.

Odlišujem sa. Sťa vychádza luna. Sťa inému je sparno.

Da capo al segno. Ad libitum.

Da capo al segno. Ad libitum.