"Művész hazája széles e világ;
„Vlasť umelcova je ten šíry svet:
A hírnév országutját lakja ő,
on slávochýru hradská obýva,
S ez út hosszába' minden olajág,
a zdĺž tej cesty jemu ženie sneť
Minden babér az ő számára nő."
v česť každý vavrín, každá oliva."
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Veď nechže, neodporujem,
Övé, mely bírja őt, a hon:
mu vlasťou, čo ho chová, zem:
De szívem azt sugja minduntalan,
no srdce šepce mi, jak búši dnu,
Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.
že básnik jednu má — len jednu otčinu.
Kezdődik e hon a csendes tanyának
Tá počína sa tichom vo príbytku,
Küszöbjén, melyhez emlékezete
kde prah, naňž pamäť jeho v onen čas
Köté legelső végét fonalának,
za predný koniec pritkla svoju nitku.
Midőn először útnak erede;
keď na cestu sa vybral prvý raz;
Hová e gondolatvezér
kam tento vodčí pomysel
Mulatni vissza-visszatér -
sa vracia, by si pohovel —
És egy szerény zöld ággal megpihen,
i holúbka jak na korábu krov,
Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.
na rodný sadne vše krb s čerstvou vetievkou.
Ott ismerősen vészik őt körűl
Tam po známosti obstanú ho vtom
Gyermekkorának játszótársai;
z detinstva vrstovníci do nohy;
Eléje ott nyájas szóval kerűl
mu rodič badká s milým prívetom
Az agg szülő - tán már csak néhai;
v stret, kmeť už — ach, snáď už len nebohý —;
Minden szöget, minden zugot
na všetky kúty-vrzgúty
Úgy lel, miképen megszokott,
naďapí, jak bol zvyknutý,
Bár őse telkén most a vén Idő
hoc na íreku starý gazduje
Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.
včuľ Čas: jak príde mu chuť, rúca, buduje.
Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Čo k nemu znie tam, dôverná reč: hoj,
Anyai tejnek édes folyama,
materinského mlieka sladký tok!
E szó nyitá meg szívét és eszét
Tá otvorila um mu, srdca zdroj,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
k rtom primkla sa, by zvýskly v popevok;
Szerelme bimbó-hajnalán
na svite lásky nevinná
E nyelvet érté a leány,
jej srozumela dievčina,
S ezen viszonzá a "szeretlek"-et
ňou „Milujem ťa...“ vyrkla vetu viet,
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.
či zlkala, smutná jak hrdlička, v odpoveď.
S a nyílt szivű nép, melyet ott talál,
A úprimný koľ ľud je príbuzným
Vele érzésben és nyelvben rokon;
mu citom, jazykom; spev jeho, vtač
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll
jak, od úst k ústam liece medzi ním,
Örül vagy sír az édes hangokon;
O sladkých zvukoch jasot abo plač;
Fogékony ott minden kebel
hruď každá je tam vnímavá
A dalra, melyet énekel, -
pre pieseň, akú spievava, —
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
i že z nej hlásku nezašlo, to znať,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!
to čuť mu s istotou: ká rozkoš, blahodaf
Ameddig ily nép fogja őt körűl,
I pokiaľ taký otáča ho ľud,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
čo v prsiach cíti, nôti ústami
A költő énekét, - addig terűl,
spev jeho, — potiaľ siaha, čierťaž tuť
Ott éri végét a költő hazája;
má spevca domov, za ňou neznámy
Azontúl maga jövevény,
on prišlec — zo zvukov čo stká,
Dala üvegházi növény,
to vo skleníku rastlinka,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
jej vôňa, farba vyjde na márnosť;
Széles világon nincs népe s hona - csak egy!
na svete jeden ľud, kraj jeho je a—dosť!
Innen, hogy ő e népet és hazát
Ztaď, že ten národ, vlasť tú milovať
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
vie nevýslovne: s mierou k odmene
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
sa neblíži, juž poskytnú mu snáď,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
nevznáša v oltár zištné plamene;
És, bárha szűk, és bárha gyér
i hoci skrovne, zriedka nájsť
A jutalom és a babér:
ľza mzdu a vavrín: za tú vlasť,
Ő e honért, e honnal s honnak él, -
s tou vlasťou, vlasti tej len žije on, —
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.
jej ples, žiaľhlásajúc, keď udrie v piesne zvon.
Boldog, ha büszke lantján a haza
Je šťastný, môž’-li hrdou lýrou svit
Dicsőségének napját zengheti!
jej slávy velebiť, ak sviežich rán
Ha nincs multjának vérző panasza;
niet z minula, i plachty podchytiť
S reménye vásznát jó szél lengeti!
jej nádeje sa prajný zdvihol van!
A dal, mit így teremt ujja,
Spev, čo tu prsty vyvodia,
Egy nemzeti hallelujah,
je hallelujah národa,
Visszhangja messzi ég alá kihat -
v dial sinú jeho ozon zalieta —
És fölverendi a késő századokat.
a zo sna vyruší i pozdné stoletia.
De bár fogy a nép és hazája pusztul,
No hoc ľud hynie, pustne otčina,
És a jövendő hallgat, - nem felel,
hudúcnosť avšak mlčí, zavilec, —
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
hoc hruď mu k piesni bôľ len rozpína,
Honát a költő mégse' hagyja el; -
svoj domov poet neopustí preds’; —
És, mely alélt hattyú gyanánt
i, čo jak labuť omdletá
Várja magára a halált -
smrť čaká vlastnú — on je tá
Ő nemzetének hattyuéneke,
národná závierka, spev labutin,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.
on, smutný varita a zmierujúci syn.